Fejemben a gondolat
felőrli lelkem,
malomkőként súlyt le rám
az életnek terhe.
Fáj az élet cseppje,
keserű, sótlan,
sanyargatott sorsom
kiszáradt folyócska.

Tátogó halként
medrében vergődőm,
elfogy lélegzetem,
elfogy minden erőm.
Forró levegő
kavarog felettem,
szurkál lángja,
felperzseli testem.

Érzed a felkelő Napnak éltető langy melegét?
Látod a harmatcsepp gyémánt gyöngyszemét?
A mézszínű hajnal lassan búgó reggelt kacsint,
Szemed a szemembe parázs szerelmet hint.

Mint kőszobor, hol benne van minden pillanat,
Úgy őrzöm, mi a múltból bennem itt maradt,
Mert hát elmúlik minden, elhervad az idő,
Elveszni vétek, de elporladunk, mint a kő.

Leszek neked harmatpityókás, üde reggel,
Beléd részegülve őszülő konok fejemmel,
Leszek napod és millió hullócsillagod,
Mi szemedben gyémántkönnyként ragyog.

Leszek neked égből hulló vízfüggönyöd,
Simítva ölellek két megriadt pillanat között.
Leszek tengerek végtelen fodrán a hab,
Mely tested minden édes zugára rátapad.

Ó, Uram, hozzád fohászkodok!
Adj nekünk békét a szívekbe!
Ne szenvedjenek az ártatlanok
A kiszolgáltatott ember, s gyermeke
Adj szeretetet a lelkekbe

Ezer perc hullt a semmibe,
gondolattalanul, némán,
emlékporszemeket törölgetek
a délutánban mélán.

Elmém sötét zsákjának mélyén,
a pillanat lassú táncában
fejtegetem a lét gombolyagját,
időtlen fogságában.

Kapaszkodom görcsös ágakba,
majd jégen csúszik kezem,
próbálom mindet megfogni,
de sehol nem lelem.

Vágyak, álmok és remények,
csak miattatok élek!
Ha ti nem lennétek,
mily színtelen lenne ez az élet!

Vágyódni a jobb után
erőt ád a szívnek.
Lendít egy kicsit az életen,
s könnyít a nehéz léten.

Meghalni mennék,
futni az ismeretlenbe!
Odaát vannak ők, akiket ó,
mennyire szerettem!

Látom szemedben,
Úgy éget a vágy,
Szíved lelkeddel
Körtáncot jár.

Pezseg a véred,
Forral a tűz,
A vágy kínjaitól
Már nem menekülsz!

Csókomra éhes,
Kíván a szád,
Testem melegébe
Bújtat a láz.

Lüktet a hő,
Egyre melegszik,
Nem számít az sem,
Ha pokolra kell menni.

Hajadba simult a könnyű nyári szél
vágyó tekintetem a nap fényével játszott
ahogy ott siklottál az ódon utcák kövén
lépteid nyomán új szerelem virágzott

Amint cipőd koppant úgy dalolt a kő
Velence harangjai vágydalokat zengtek
lépteid nyomán akkor megállt az idő
lágyívű testeden kicsit ő is elmerengett

Koldusod vagyok, pedig királyod lehetnék,
És te királynőm nekem, az egyetlenegy,
Most a morzsákat szedem, mit elhullajtott az ég,
Pedig lehetnék tenéked hű szerelmesed.

Vagy udvari bolond trónod zsámolyánál,
S te nevetnél rajtam, mert hát a dolgom ez,
Bolondabbnak lenni bolond álmaimnál,
Szívembe vésni éjente suttogott neved,

Megüté fülemet az éj dala,
Csendes, halk nótát dalolász,
Alszik az este, álmodik,
Elbújt a takaró alá.

Lehunyták szemüket a csillagok,
A Hold a felhők mögé osont,
Szellő suhant át az ablakomon,
Ki fönt van még, az csak én vagyok.

Amikor elhagyni látszik a remény,
lelkedben háború dúl.
Ne siess csatát nyerni!
Pihenni vágy olykor a lélek, a test, a szív.
Bár tűnnek a percek, s robog az idő,
de ne hidd, hogy értelmetlenül múlik el az ősz,
Mert ősz után tél jön, és tél után tavasz,
s tavasszal új erőre kap a Nap.
Minden pillanat ígér reményt,

Könyörgök a BÉKÉÉRT!
EMBER! TE ISTEN teremtménye!
Nézz fel, nézz az égre!
Nézd milyen tiszta, békés az égbolt.
Ragyog a napsugár, nevess rá béklyót.

Béke van, szeretet a szívekben.
Ne oltsd ki fegyverrel belőle!
Bízzál magadban, ne a fegyverekben,
Békéért könyörgök, Hatalmasok, szívetekbe!

Harmatos mező itt a perc,
sürget az idő, biztat, kelj,
vár rám a világ, indulok,
akkor is, ha majd elbukok.

Így lesz hernyóból pillangó,
szárnya fényesen csillogó,
táncot jár a napsütésben,
árnyas erdőn, tündér réten.

Változás minden, mi élet,
kottából lesz dal és ének,
nappalból sötét éjszaka,
gyermekből öreg dédapa.

Ölelj, mikor mások már nem ölelnek,
Adj melegséget jéggé vált szívemnek,
És mikor a nap az ég tetejére hágott,
Váltsd meg nekem e jeges, csúf világot!

Szólj hozzám, mikor már nem teszi ezt senki,
Tudjam a némaságot oly hamar feledni,
Tövisként szúr a sok rám ruházott átok,
Pedig léteim során mind vigyáztam rátok.

Ott álltunk a folyóparton,
Hajunkba bújt az esti szél,
Egymásba forrón elsimulva,
Hallgattuk hogy mit mesél.

Nem volt jövőnk, csak a jelen,
Csak a most van és az itt,
Szíved dobbant a szívemen
Újból, ismét, megint és megint.

Lélekharang szól a csendben,
panaszosan zúg fülemben.
Özvegy, árva sír, sikít.
Hogy bírják ki ezt a kínt?

Álmomban fogtad a kezem,
együtt futottunk a nyári harmatos réten,
ahol ezernyi pipacs integetett.
A hajnali szél végigsimította kipirult arcunkat,
s mi halk sikollyal öleltük egymást boldogan.
Repültünk a hajnali széllel a gyönyörű azúrkék égre,
s kiültünk lábunkat lógatva egy kósza bárányfelhőre.
Álmomban oly szép volt minden,

Ordítanék az égre fel,
sötét van és néma csend,
a csillagokat sem látni,
oly jó volt rád várni.
Lelkem egy halk,
szerelmes dalt zeng,
üres a szívem,
hisz elvitted,
hiányod fáj, eléget.
Hang nincs,
a torkom szorítja száz marok,
a könnyem csorog,
rám az éjszakában száz farkas vicsorog.