Mikor tombol a tél,
Szegény ember csak remél.
Mikor faágat cibálja a szél,
S hidegtől zörög az ablakod,

A magányban  csak emlékeid hordozod.
Akkor eluralkodik a csend a szívedben,
Ami mindent befed lelkedben,
S hóviharfelhők úsznak az égen.

De a remény egyszer bekopogtat hozzád,
A vihar ismét elül, meglásd!
Hideg tájat hó fedi be csendben,
S a nap felragyog az égen.
A hóvirág a hó alól kibújik szépen,

S akkor elmúlik a szomorúság,
A szíved ismét örül,
Mert eljön újra a tavasz hozzád,
S az emberek látják mosolyogni orcád.

Addig húzd össze kabátod,
Ne érezz hideget,
Melegítse fel szomorú szívedet,
A remény, meglásd, megörvendezteti lelkedet!

Mosonmagyaróvár, 2024. január 25.