Ne hagyj itt, Testvér!”
Ne hagyj itt Testvér, megfagyok!
Segíts felállni, mert meghalok!
Szóltak a könyörgő hangok,
Don kanyarba áldozatnak vitt magyarok.

És csend, fagyhalál!
Mindenütt, amerre kaszált,
Az áldozat már nem beszél.
Aki bír, még útra kél
Arra, Magyarország felé.

Már nem ágyú támad,
Nem szól a Sztálin orgona.
Szél és a fagy üldözi a katonákat,
Nem tudják, merre a „Haza”.

S ki hazajutott, éhezve, fázva,
Rongyosan, megcibálva,
Csak az tudta, mi veszett el odakinn,
A túlélőnek megmaradt a kín.

S a „Testvér” nem felejtett soha,
Szólt fülében az ágyúszó, s Sztálin orgona.
Csend honol azóta is, néma csend,
Isten tudja csak, mi lakozik a szívekben bent.

„Ne hagyj itt, Testvér” meghalok!
Elcsitultak, elnémultak az áldozatok.
Már csak alig él egy-két katona,
Az ő szemükben még ott lobog a keresztek sora.

S a Don kanyarban néma csend honol,
Az Isten tudja csak, mily sok áldozat
Alussza álmát a jeltelen sír alatt!
Csak ő tudja, miért kellett veszíteni sok magyart.

Elmentek az évek, csendben, el,
Róluk csak a kegyetlen szél énekel.
Hogy fagytak meg hős fiak,
Áldozatként ott túl, a Don alatt.

De eljön majd az idő,
Mikor megint fúj a szél.
A hősök tetteiről egy igaz legenda kél,
Az utókor róluk hősként beszél...

 Mosonmagyaróvár, 2013. január 12.
/ Édesapámra: Erdős Györgyre emlékezve, aki sebesülten is, katonatársát
megmentette a fagyhaláltól/