Egek csatornái kéretlenül ontják,
azt a vizet, melyet nem imába mondták,
kopp-kopp madárcsőr elemózsiát keres,
hűséges társa később, melléje repes.

Őszi avar között lelhető eleség,
fent varjak keringőznek koromfeketék,
igaz a színek vidítóan csodásak,
ám úton vannak a megrozsdásodásnak.

Robog velem, még itt utazó vagyok,
kísérnek láthatatlan őrangyalok,
fülkében mellettem telve a padok,
csattogó kerék, jönnek a kanyarok.

Van ki olvas, más álmodja az utat,
gyermek fel kiállt, lát mezei nyulat,
a táj oly változó, mindig mást mutat,
falvakat házakat, hol kutya ugat.

Most is hallom szívből jövő
Hangos kacagásod,
Amint a lényedből áradó öröm 
Felkapja s megpörgeti a gyanútlan világot!

Most is látom fekete meggy-szemeid
Huncutul ragyogó tekintetét,
Amint gyönyörű csillagszórókként
Öntik ránk szíved éltető tüzét!

Kopog ablakomon
Csendes őszi eső, halkan
Elbúcsúzott már a nyár
Hűvös szél fúj, fújdogál

Elszedtük aranyát a nyárnak
Borongós  napok járnak
Az ágon elhalkult a madár
Ideje nekünk is kicsit pihenni már

Néha még kisüt a nap
Tó vízén táncot lejt a napsugár
Ősz lánya az erdőt járja
S levélszőnyeget hint maga után

Édes mostohám kedvelte a táncot,
Megmaradt mosolya mosta a ráncot.
A formás bajuszát jól meg pergette,
A citeráját lúdtollal pengette.
 
Dallama vitte a lábakat táncba,
Perdült a szoknya, ritmus a csizmában.
Anyunak volt a legszebb énekhangja,
Mulatott a család apraja, nagyja.
 
Lehúzta a csillárt az asztal fölött,

Mit tettetek a jövő nemzedékkel?
A gyermek keservesen  zokog,
Sír anya, vagy apa után,
Nem esik meg szívetek a könnyek láttán?

A gyermek ártatlan lélek!
Kicsi szívét nem kíméltétek!
Mindkét szülő szeretetére vágyik,
Kis szívét kegyetlenül gyötritek.

Zenélnek edények, jaj de zajos a konyha,
zsírba sistereg-pirul szalonna, hagyma,
illata betölti konyhát, utcát, teret,
a finom étel nívósan emel ünnepeket.

Bajnokok között megállja a sikereket,
főzte balatoni és tengerparti ízeket,
hidegtálak torták váltak arannyá,
keze munkájából lettek jó lakottá.

Szonett: n + 74

A mennyország friss tejét kéjjel iszom
hajnalban a világ vidám kakukkja    
ébreszt a szeretet bársonya barna
mosolyog reám az áldott irgalom

a bőség szaruja délceg vállamon
aperitif nektár ebédre manna
füttyös nótáimat mindenki hallja
őket hamisan is büszkén vállalom

Tompa álom lépked a sűrű, néma tájon.
A zárt ajtók mögé bújt álmatag világon
Szürke ólomkabát feszül. Súlya lehúzza,
Nyúzza a színeket, s a hideg földre sújtja.
 
Uránosz rosszkedvét már rég nem palástolja,
Vastagon rejti arcát borús takarója.
Sűrű maszkja mögül nem hallatszik ki hangja,
S az emberről szőtt álmát egyre csak siratja.
 

Hol a HAZÁNK ?
(Valinak egy magyar lánynak,Svájc)

Kopott kendő a régi szekrény aljából,
gondosan selyempapírba csomagolva,
valahogy még itt maradt a nagymamától,
észrevétlen a sarokban meglapulva.

Emlékeimben most újra megtaláltam,
az együtt töltött nyarakat, boldog időt,
régen mindig itt vártam és álldogáltam,
amíg ő előkereste az ünneplőt.

Fátyol mögött mereng a Hold,
Félrevonulva szemérmesen,
Nem érdekli most a földi gond,
Nem kacsint le ránk kedélyesen.

Volt nekem egy kicsi tanyám,
Fenyves erdő körbe vette,
Szépen szólt a madár dala,
Látogatta sok őzgida.

Nem kellett oda kerítés,
Az őzgidák termést, mind megették,
Eperfa állt a ház udvarában,
Piros muskátli nyílt az ablakában.

Elmém, mint háborgó tenger tereli,
Dobálja a hánykódó félszavakat,
Messzire hajítja, a partra veti
A viharként érkező mondatokat.