Amikor először sétálgatott velem,
amikor először fogta meg a kezem,
amikor először szemembe nézett,
tudtam, hogy mellette, csodás lesz az élet.
Vallotta, velem marad, történjen bármi,
soha nem fogunk, egymástól elválni.
Üldözte a bűnt, a törvényt követte,
ezért őt mindig tisztelet övezte.
Féltettem őt mindig, ha késve jött haza,
a gyermek is kérdezte, mikor jön apa?
Szolgálta a hazát, a dolgozó népet,
nem kapott érte, csak egy gerincsérvet.
Télen a hidegben, nyáron a napon,
jeges volt az aszfalt, és forró a beton.
Már pihenőjét tölti, ami még édesebb,
unokája hoz most, oly boldog éveket.
Együtt éltünk, együtt megöregedtünk,
sok az, amit mi ketten együtt megéltünk.
Nem volt minden reggel, tejszín a kávénkba,
álltunk némán csendben, többször az árnyékba.
De az ajtót mindig kinyitotta nékem,
kabátomat fogta, sose kellett kérnem.
Elvette táskám, ha nehéznek találta,
tartotta az ernyőt, ne legyek elázva.
Örült az ételnek, mindig megdicsérte,
lehetett elsózva, vagy kissé túlfőve,
ha bármi bajom volt, vigaszt kaptam tőle,
mindig volt terve, egy sokkal szebb jövőre.
Nincs ez most sem másként, bár eltelt pár évtized,
ugyanúgy érzem a sok szeretetet.
Ha sétálunk, kezébe fogja a kezem,
vagy melegíti zsebében, mert ott a helyem.
Szaporodtak ráncaink, kevés lett a haja,
néha bizony itt ott, akad egy kis baja.
Az öregséget én már el nem rejthetem,
de vele együtt még így is kedvelem.
Ha újra kezdeném, sem lenne másképp,
addig keresném, míg rá nem találnék.
Mindig ő nekem a csodás kedvesem,
oly jó, hogy életem mellette élhetem.