Eljött az este, a lefekvés ideje.
Kivagyok fáradva, jut az eszembe,
Lehetőség, mégis nagy a huzavona,
Keresem a kiskaput kibúvóra.

Na figyelj, te gőgös ember:
ütött az utolsó órád!
Törpe lettél, koporsónak
egy dió héja is jó rád.
Letiportad, kibelezted
űri otthonod, a Földet –
teremtőd rút sírgödrödre
plutónium sziklát görget.

Amióta ember él a földön
Hatalom, kincs sokat ér
Harcol az ember ember ellen
Az óhajtott, megszerzett kincsér
Embertipró századok következtek
Harcok messze homályba vesztek
Nincs nyugalom, nincs kegyelem
Kis emberek milliói porba vesznek

Hogy szaladnak a percek
Mint a gondolat, utol nem éred
Hogy haladnak a napok
A kedves örömteli gondolatok

Hogy szaladnak az órák
Ha boldogság vár rád
Keserűen, lassan telnek a hetek
Ha gond sanyargatja lelked

Hogy szaladnak a hónapok
Ha viszik magukkal boldog sóhajok
Ólom lábakon múlnak az évek
Ha könny záporával méred

Bazalt bútorok közt csermelyekből iszom,
enyém a néptelen magyar Riviéra,
csattog a vesztegzár lobogó zászlaja,
hol van a globális felmentő irgalom.

Március egének kékjébe öltözöm,
talán annyi idő-haladék még maradt,
hogy jóllakassak pár baráti madarat,
a szívemben dongás, méhes sziromözön.

Fagyos télutóban fáztak az emberek,
Szent Péter Sándorral küldte a meleget.
Közben a tejúti kocsmában megpihent.
Jó borral kínálták, megitta, s elpilledt.
 
Elindult József is, a kocsmáig jutott.
Megpihenve Sándorral jó sokat ivott.
Még mindig sarokban állt a két zsák meleg,
Amiért már imádkoztak az emberek.
 

Kocsikerék sarat dagaszt,
bakon unott gazdag-paraszt,
gyía csattint ostorával,
nem törődik modorával.

Csibuk lóg ki a szájából,
nem szabadul magányából,
biztatás nem kell a két lónak,
sem mellettük ugráló csikónak.

Már kövesúton zörög a ráf,
két oldalon zöld a fűsáv,
hő - szól gazda a lovaknak,
fűbe így belekaphatnak.

 
Magas hegylánc kőcsúcsai,
Felhők közé nyújtózkodnak,
Tavasz lágy áramlatai,
Róluk havat olvasztottak.
 
Párás, zord képét mutatja,
Meredek kőkemény falát,
Északon moha takarja.
Nem élvezi nap sugarát.
 
Ahol a gerincnek vége,
Nyílik tavasznak hírnöke.
Napsugár öleli délen,
Gyopár hófehér köntösben.

A magány súlya nem relatív –
kinek-kinek a maga keresztje:
akit ha börtönébe taszít,
törvényt hoz, hogy többé ne eressze.

Határtalan áradattal tört a világra,
himlő, pestis után, spanyolnátha,
ez sem volt elég, itt a vírus koronája.

Nincs meg még az ellenoltás,
csak számolatlan sok kézmosás,
de lám megkezdődött a felvásárlás.

Figyeljünk a szakszerű tájékoztatásra,
hogy figyelmeztetés ne vesszen kárba,
ám máris jön a sok álhír sokasága.

Őrzi a lány csodás báját,
Félhomályban, szürkeségben,
Öleli több tulipánját,
A szerénység köpenyében.

Gondolata hozzájuk száll,
-Gyönyörű színes szirmotok.
Szelíd mosolyotok után,
Csak szeretetre vágyódok.

- Gyere örök szépségeddel,
Nyisd ki a szíved ajtaját,
Meglásd érzésed szerelem,
Fiú képében nyit majd rád.

Álszent korona,
eszement rút vírus –
ki-minek rokona,
mi lesz ma új rítus:

Ünnep van ma, Március 15.ünnepe
Ragyog a napsugár minden fele
de más ez a z ünnep,
Szívünkben ünnepelünk
Megemlékezni nem mehetünk

Magyarország az én hazám,
itt ringatta bölcsőm Anyám,
Petőfi versét olvasta Apám,
szívem fölé lett kokárdám.

Magyar szavakkal telt lelkem,
magyar történelem öleljen,
kik szolgálták a Magyar hazát,
dicsőségre emelték zászlaját.

Ó szent forradalmak dicső Istensége
Tégy koszorút 1848 fejére
Piros -- fehér- zöld pántlikával fonva
Soha el nem múló emlékét bearanyozva

Mi is elhozzuk emlékezés koszorúinkat
Hála és tisztelet lesz arra ráírva
Így emlékezünk hősök harcaira
Szabadságért vívó nagy csatáikra

Március 15.

A befojtott szó
szinte robbant, szavalták
a nemzeti dalt.

Ragyog a napsugár
Virágba borultak a mandulafák
Így köszönt Nemzeti ünnepünk ránk
Más ez az ünnep!
Mint,mikor hóviharral tört ránk
Magyarok Istene figyelmeztetett
Bajban van hazánk!

Gyere pajtás a csatába!
Vészben a hon szabadsága!
Patkó dobog,
Zászló lobog.
Elől járjon ma a bátra!

Gyere német, kutya-fattya!
A két kezünk vérben hagy ma!
Patkó dobog,
Zászló lobog!
Azt taposd el, aki hagyja!