Egyre hűvösebb a nyár végi este.
Éjjel a fákat ködfal szövi át,
Reggel a fűszálon páracsepp hintáz,
Így fest az őszhercegnő ecsettel.

Nappal napsugár szárítgatja fennen,
Így fokozza a színharmóniát,
Kiránduló csoport erre fel kiállt,
És falevelet, termést gyűjtenek.

Őszidőnek állok ajtajában,
szép nyárutónknak az árnyékában,
himbálózva ejtőznek levelek,
utánpótlása avar szőnyegnek.

Öregség lassan egy bottal sétál,
megpihen az újságosbódénál,
árussal vált pár keresetlen szót,
ismernek sok rég látott vásárlót.

Óvodában ebéd után,
tente Eti aludjál.
Óvónőd int nem hagy el,
sőt, dalával ébreszt fel.

Fényről szóló áriája,
nyitja fel majd a pilládat.
Zajtól mentes most a szoba,
álom szállt a kis alvókra.

Amikor majd felébrednek,
mézes vajas kenyér szelet,
Várja őket uzsonnára,
le ne csurogjon a máza.

Jánoshidi' fő utcában,
Nyomós kút fák árnyékában,
Gyerekkorom szép emléke, 
Hozza mit küld a föld mélye.

Ártézi víz jászföld kincse,
Boldog, boldogtalan vitte,
Zománcos vizes kupában,
Jutott az egész családnak.

Nagymama forgatja fejét,
keresi a szépet,
szereti az őszi termést,
miből mit készíthet.

Unokái már jól értik,
látszanak boldognak,
mikor egy-egy bábut készít,
s ajándékba hozhat.

Szalmatestű és tökfejű,
fia és az apja,
áldott jóságos a lelkük,
őket bemutatja.

Szelekkel üzenem, minden víznek,
óceánnak, tavaknak tengernek,
én vagyok az úr, kedvem változó,
haragos vagy olykor tréfálkozó.

Felhőknek is üzenetet küldök,
rajtam múlik, úsztok vagy repültök,
úgy megfacsarlak ám benneteket,
nincs kendő, mely fogná könnyeteket.

Lapozgatom az új könyvem
meghatódva, nagy örömmel,
belélegzem friss illatát,
mi a bensőmet járja át,
üdítőként hat lelkemre,
mint hűs forrás elcsüggedtre.

Hálát érzek... Megköszönöm
mindenkinek itt a földön,
ki ily szépre megalkotta,
mintha csupa hímzés volna.

(Viktória  unokámmal)
Ragyog a nap száz sugarát ontja
Szeptemberi fényben úszik a fák lombja
Színezi a levelet sárga, rőt színben
Bújócskát játszik a fény az erdőben
Kis patak csobban, csendes útját járja
Színes falevél hull néha rája

Szonett: 106.

Köszönöm erényem erőm hibáim
ocsúdik hajnal altatnak alkonyok
megszülethettem  még mindig itt vagyok
bár tüzem irigyli testvérem Káin

dühöngő gyűlölet harag odakinn
lelkembe hívom a Holdat a Napot
így rőzsehalmom új tüzet foghatott
nem fagyoskodom nem teper le a kín

Mi ez a zaj, ami
Mint otromba fal,
Állandóan körbevesz,

Gyönyörű, ahogy a káprázó fények
Szikrázó, csillámló karjukba vesznek,

néztem éjjel fénylő csillagokat
holdudvaruk beragyogta lelkem 
szellő fújta álom illatokat
cseppenként mosolygva gyűjtögettem 

mily csodálatos érzés vett körül
a néma csend ölelte testemet
akkor tudtam, mit hagyok örökül
ha terhem cipelni már nem lehet

Magadban mindig új kutakat ásol
néha felfeslenek rejtett rétegek
megsárgult képekkel kifakult mából
menekülnél de sajnos már nem lehet

tik-tak, tik-tak repülnek a percek
a vén falióra halkan perceg
rám borul az éj sötét, bús fátyla
betakar csendben... idő sem bánja

ölel az álom, ringat végtelen
nem fáj a múlt, nem vagyok védtelen
vigyáz rám az ég és köszönt a Hold
"álmodj kedvesem, a bánat csak volt!"

Macskák szerelmi életére ébredtem hajnalban,
próbálták eldönteni, ki az úr a területen,
talán sikerült, talán nem, ebben a dallamban,
bár egyre hangosabban vitatkoztak
a szívügyeken.
Az ébresztőt folytatta egy madárpár,
trillázva köszöntötték a napot,
még alig világos a látóhatár,
már zengenek a hangos szólamok.

Rám zárta ajtaját a magány,
Itt benn se hang, se szó nem hallatik,
Tűzkorongként kel fel a nap,
Ablakomon át sugárzik.

Szívem ablakát becsukta,
Néha-néha kedves szó kinyitja,
Csendben törnek rám a gondolatok,
Úgy fáj, magam vagyok.