Morzsi az én pulikutyám,
Szőrmegombóc és fekete.
Hosszú szőre göndör hullám,
Nem látszik csak orra hegye.

Tegnap még hirdettétek,
Nagy hangon közöltétek;
A Földnek napja van
Vigyázzunk rá mindannyian! 

Mikor nappalba úszik át éjszakád,
és a Föld burkában egyet fordul,
reggel napfénnyel mosolyog reád.
ha olykor a bú tölt el álnokul,
smaragdzöldre festi lelked, ruhád,
hogy felvidámodj, és kedvre derülj,
ültet köréd ezernyi bokrot, fát,
a feketerigó, sok fürge fürj

Szirmot bontó fák virága,
olyan mint a tavasztündér.
Rózsaszínű a ruhája,
mosoly arcán, ágon ülvén.

Szoborrá merevedett a látott kép,
tenger szikrázó törött üvegcserép,
szép női test, ott mellvéden hanyatt,
szemeim vágyón őrája tapadt.

Már idősödő napjaim
Számlálásával jutok be a révben
Nem tudom, messze még a kikötő
Tavasz után nyár jön-e elébem

Ragyog a nap tüzes a sugara
A tó tükrén, mint, ha
millió tündér táncot járna
Tavasz van, tavasz!
Madár dala zengi
Nyílnak a kertek,
mezők, erdők virágai

Napsugárnak arany fénye,
szétáradt a levegőben.
Az égboltnak kékségében,
száll a tengerre és földre.

Kíséri őt langyos szellő,
apró hullámokat fodroz.
Suttogva és kecsegtetőn,
csalogat a tengerparthoz.

Magam vagyok a sétányon,
kedvem támadt úgy napozni,
beton falra fekszem háton,
és csak magamra gondolni.

Meredek laposon

Fényceruzának rajzából maradt egy emlék,
csőszkunyhót kukoricaszárból készítették,
két nagyapám is volt itt őrzője szőlőnek,
kilátogattunk, köszönet szép őszidőnek.

Két gyermek romantikája régi fényében,
az akkori korszaknak, szép ölelésében,
ó gondtalan gyermekkor, térj vissza egy szóra,
emlékezzél a hívó ti-táti füttyszóra.

Tanítottak szépre, becsületre
Villany sem volt, de ők
Fényként jártak, mi fényt követve
Lámpások voltak a tudás mezején
Boldog diákéveket köszönhetek én
Mikor puska ropogott
Nem vittek a térre diákokat tömegnek
Teremben Himnuszt énekeltük hangosan
S nem engedtek tankok elé hősnek

Ó, ha öröm ér, az egész testemen,
Égő lávaként fut át az érzelem.
Szívemnek hegedű a muzsikája,
Örömkönnyem hull mind a négy húrjára.

Örömgyöngyként a lelkem összegyűjti,
Átnyújtja annak ki tud majd örülni.
Mosoly és örömdal így fog terjedni.
Legboldogabb érzés szívből szeretni.

Kíváncsi a fiam Peti,
kérdez ő, ami érdekli.
Amit előszörre most lát,
ez nagyon jó tulajdonság.
 
Annak örülök, hogy mindent,
megjegyez, nem felejti el.
Tegnap erdőben sétálva,
ráleltünk éti csigára.
 
Néztük csendben leguggolva,
láb nélkül megy araszolva.
Ő egy csúszó-mászó állat,
cipeli a csigaházat.
 

A vírus töviskorona,
elmúlás hűséges rokona.
Karon az agg test – beteg,
Kháron ladikja útra kész, lebeg.
Korán vigasztal vak remény:
új rákon burjánzik a merény.
Csillagászati aranyárakon
küzdjük át magunk
csigamozgású utolsó órákon…

Ó halld meg Európa
Keserves bánatunk,
Mi egy hazából valók,
Magyarok vagyunk!
Elüldözött sorsunk,
Szülőföldünktől távol,
Messze a családtól,
Fájdalmunkat senki
Soha nem ismeri.

Sok ló pata dibeg - dobog,
Sörényük el libben-lobog.
Mellettük fut eb lihegve,
A melegtől lóg a nyelve.

A tó vize kéklik, habos,
Nem éri bú nem haragos.
Lovak a partjára érnek,
Hajolnak le, be nem lépnek.

Tiszta vízből kortyolgatnak,
Majd utána berohannak.
Hátsó lábukat dobálva.
Egy kis örömtáncot járnak.

Ünnep van, s sötétek a felhők
A nap is elbújt csendesen
Locsolni kellene legények!
De ez is elmaradt, nem jöhettetek!

Más ez az ünnep, más ez a Húsvét!
Isten is próbára tesz bennünket!
Megmutatja minden vétket
Az ember szeretni, összefogni elfelejtett!

Napsugár aranyló arca,
Mosolygón melegét adja.
Kipattan barka bimbója,
Aranyvessző sárga bokra.

Körülötte kis madárkák,
Párjukat már megtalálták.
Nászdalukat elcsicsergik,
Húsvét ünnep közeledik.

Magas hegynek hűs az alja,
Csobog csendben kis patakja.
Égbolt kékje, csodás, tiszta,
Vírus nem száll a nyuszikra.