Lelkemnek elgyötrő, gyilkos méla-búja,
Akár éji madár, térj hát nyugovóra!
Csöndességnek fénye álljon őrt előtted!
Felejtsd el mi kín volt, a százszor gyötörtet…
Fenséges ajtói megnyíltak az Égnek,
S káprázó valóját láthatjuk e fénynek;
Amikor is szívünk e Mennyei fényben,
Örvendve örvendhet örök üdvösségen.
Rebegő ajakkal dicsérni jöttem én.
Dicsérni, ki született minden bűnömér’.
Rongyos jászol előtt megállni egy szóra…
Szebb világot látni e szűk istállóba.
Szentséges áhítat s gyönge mécs világol.
Magasztos nagy fénnyel tündököl egy jászol.
Benne gyermek fekszik oly angyali bájjal…
Viaskodva bűnnel s ember-gyarlósággal…
Fejet hajtok néki… (Szent álmát vigyázva).
Úgy állok ott, mintha Isten előtt állva…
Könyörgő az ember, s könyörü’ az Isten.
Rég várta e világ, hogy reánk tekintsen…
Gyújtottam egy gyertyát csöndesen merengve…
(Sóhaj szállt lelkemből a magas Egekbe.)
Lelkem sötét éjét beborítva fénye…
Megváltó született! Öröm, s hála érte!
