Az ember ilyenkor kevéssel beéri
körtefa ágán két kánya károg
napfényben fürdő nóta a régi
rekedten károgó fekete fanfárok

az egyik gonosz szemmel engen nézeget
kezemet vezeti a gereblye
közben készítek pontos mérleget
hogy felmutassam a tárt azúrkék égre   

zörögve ömlenek rám változó napok
emlékmolyok bennem a tűnt évek
révedezve magamban motyogok
az örökké forgó csikorgó keréknek
 

november gúnyáját felöltöm magamra
szúrós tűztövis hallgatag avar
lenyűgöz a ravatali pompa
a kozmikus csend a méltóság felkavar.

2o21. 11. o9.