A konyhába beszökött a macska,
puha talpán csak suhant nesztelen,
a hideg elől, oly halkan lépdelt,s találkozott velem.

Ballagtam éppen a szoba felé,
s világítottak kis gyertyacsonkok,
füstöltek szénfeketén izzottak,
mint repkedő fakorongok.

Csillagos égről
bámul a hold,
friss havat egy szán
szánt valahol.

Tömve csomaggal
siklik a szán,
cseng kicsi csengő
útvonalán.

Híres a hajtó -
ősz Mikulás,
hajtja a szarvast,
gyí, te! Futás!

Szíve hatalmas,
benn szeretet,
szép csomagodban
küldi neked.

Poroszkált a prérin, ráért nem sietett,
dolga nem volt, sehova sem igyekezett.
Távolban apró pont, kis porfelhő látszik,
nem tudja mi az, lehet képzelete játszik.
Figyeli erősen, le sem veszi szemét,
puskája már készen, ráteszi a kezét.
Hirtelen megtorpan, eltűnt a porfelhő,
de halkan, csendesen csilingel egy csengő.

Végre jön a Télapó,
vele három kismanó,
megpakolva jól a zsákja,
így járkál ő házról, házra.

Csilingel a csengettyűje,
bekopogtat egykettőre,
meghozta az ajándékot,
ha jó voltál most megkapod.

Mondj egy verset, örül neki,
a tejet is úgy szereti,
vendégeld meg mert elfáradt,
míg végig járt sok, sok házat.

Ki az őszt addig  szereti,
Míg a tájat színesíti,
Szüretelők kedve derül
Őszi vetés földbe kerül.

Mikor kopaszak már a fák,
Ha zúzmarától dús a táj.
Meglátja a leheletét,
Korán jön a sötétedés.

Ha elveszíti a  kedvét,
Hallgasson egy kedvenc zenét.
Gyújtson egy Adventi gyertyát,
Lobogjon szívben is egy láng..

Az oviban oly nagy csend lett,
Felcsillannak gyerek szemek.
Óvónéni  képet mutat,
Meglátják a havas utat.

Mikulás jön szarvasokkal,
Megkerülte tán a holdat.
Ez aztán a látnivaló,
Mindent belepett már a hó.

Hócsillaggal körülvéve,
Az agancsok összeérnek.
Most érkeznek le a földre,
Szánkó zsákokkal megtömve.

Emeld fel a fejedet az égig,
kapaszkodj a csillagokba végig,
rád még biztos csodás dolgok várnak,
a széllel csak a legbátrabbak szállnak.
Ne mondj nemet a kalandokra,
barangolj messzi világokba,
szakítsd le a láncaidat,
tárd ki büszkén szárnyaidat.
Vidd magaddal a vidám nevetést,
vidd a szíved minden melegét,

Alszik az erdő,
alszik a rét,
északi széllel
éled a tél.

Űzi a felhőt,
ostora csíp,
arcokon éleszt
rózsaszín pírt.

Rázza a dunnát
Holle anyó,
égkupolából
hullik a hó.

Hópihe táncol,
földre leér,
reggeli tájon
csillog a dér.

Micsoda nevek, 
rettegjünk emberek?
végítélet közeleg,
vagy ez csak egy lándzsaköteg.
Láthatatlan e borzalom,
temetői forgalom,
gyászolok tömege,
mi lesz a vége.!

Az ősz barna szeplőt bámulom, nézem,
a szürkeséget pettyezi falevél,
kis rozsdás foltok keringnek az égen,
decemberi felhőket érlel a szél.

A színözön majd szép lassan kifakul,
fagyok a fényeket mohon felisszák,
én tovább szomjazom olthatatlanul,
hogy megláthassam a ősz rejtett titkát.

Kényelem, szokása nem csak a bölcseké,
nem néz az okos csak előre, fölfelé,
ablakban szeret ülni esős délután,
így várni, hogy kibukkanjon egy fénysugár.

Viharban sem lát mást, csak a tiszta eget,
elfogadja a csúf esőt és a szelet,
nem haragszik, ha jön majd a sötét éjjel,
nem féli azt sem, bár tele lehet rémmel.

Amikor először sétálgatott velem,
amikor először fogta meg a kezem,
amikor először szemembe nézett,
tudtam, hogy mellette, csodás lesz az élet.
Vallotta, velem marad, történjen bármi,
soha nem fogunk, egymástól elválni.
Üldözte a bűnt, a törvényt követte,
ezért őt mindig tisztelet övezte.
Féltettem őt mindig, ha késve jött haza,

Sötét az égbolt, sötét a lét,
szenved az ember, lelke kiég,
gyötri a járvány, megannyi gond,
szívkoszorúja mésszel bevont.

Hiánycikk immár a szeretet,
inog a béke fejünk felett.
Ember nem számít, értéke nincs,
valaha mondták, mindenik kincs.

Láttam a temetőben,
fekete fejkendőben,
egy magányos fejfánál,
kezében pár virágszál.

Görbe háta tartotta,
bánatát megrajzolta,
fénylett pár könnycsepp arcán,
halk ima pergett ajkán.

Én még megismertem őt,
a sudár, gyönyörű nőt,
emlék ő a homályban,
kit gyermekként csodáltam.