Ludas Matyi története,
Tanulságos kedves rege.
Fazekas Mihály tollából.
Ismerem még óvodából.

Özvegyasszony egy szem fia,
Lusta volt bíz ez nagy hiba.
Adott neki feladatot,
Libákat piacra hajtott.

Döbrögi a gazdag vevő,
Alkudott, de úgy lett nyerő,
Matyi libáit elvette,
Ötven ütéssel fizette.

Teliholdfénye csiklandozta szobámat,
Míg én asztalomnál ettem vacsorámat,
Asztalon advent koszorú, rajt négy gyertya,
Így ért hetvenöt életév karácsonya.

Nem szoktam dicsekedni, azért most teszem,
Nehéz volt ez az év is, ám volt örömem,
Ez volta legszebb, igaz nem volt Karácsony,
Azóta Máriapócs, örök varázsom.

Adventi levél

Mezei István

Hófehér takaró borítja a fákat,
ünnepi áhítat járja át a tájat.
Békés este, a kis házak hallgatnak,
csak füstöt pipáló kémények dohognak.

Néma minden utca, tán kutya sem ugat,
de valaki egyedül, rója az utat.
Nem is hallik más, csak a hó csikorgása,
ahogy tapad kopott, elnyűtt csizmájára.

Nem adom én, nem adom azt másnak,
A megbántások csak nekem fájnak,
Magamba hordom, lelkem sorvad tőle,
Ám nem tudok elfutni előle.

Keserűség utat tör lelkembe,
semmittevésbe tespedve várok,
csak azt nem tudom még,
meddig tart vagy ver az átok.

Köszöntöm most őseim,
ők az én nagy hőseim,
régen elment apákat,
elporladt szép anyákat.

Hallottam már rólatok,
kerestem is sorsotok,
néhányat megtaláltam,
szerte a nagyvilágban.

Egy betyárt, ki puskával,
pusztát járta bandával,
testőrt négy-öt példányban,
réges-régi képtárban.

ifjú lennék, máshogy élnék...

Az indián kiült a szirtre,
nézett a mélybe, nézett az égre.
Ráncos arcán múló idő nyoma,
nincs már családja, és nincs otthona.

Ami egykor csodás hazája volt,
hol a széllel sebesen lovagolt,
mára emlék, kopár, halott vidék,
ahol elhagyta kincsét, a hitét.

 
Ha a húr elpattan,
a lelkünk hárfáján,
szívünket bú marja,
minden dobbanásnál.
 
Csukjuk szempillánkat,
nyugalmat keressünk,
lelki szem mit láthat,
csak arra figyeljünk.
 
Fehér felhők tánca,
égi zenét hallat,
lelkünknek hárfája,
új húrokat kaphat.
 
Ez a legszebb zene,

Mai Karácsony

Van aki kezét imára összeteszi.
Úgy várja Urát, a most születőt.
Áldott asszony jajszava: emberi Isten,

s a fény csillaga jelzi, hogy hol az erő.
A gúnyos mégis megfeszítette.
Az Isten érte is halt s újra született.

 Reszket a vétlen embrió, ezer veszély
várja, a rothadást vak avar takarja,
még a héjában senyved beteg dióbél,
gyakran gondolok szegény madarakra,
tépi őket a szél.

Alszik a táj,
kicsit talán fázik,
kis madárka már
az eresz alatt alszik.

Hó fedte a házat,
bokrokat és fákat,
friss hó lepi el
szépen a tájat.

Lábnyomom se látszik,
befedte a hó,
ragyogó gyémánt
olcsó takaró.

Alszik a táj,
már nem is fázik,
meleg dunyhájával,
jól betakarózik.