Egy kereszt nyoma kopott falamon
német turisták tréfából ellopták
azóta folyton magamban kutatom
és keresem a hétköznapi csodát
az elvesztett Urat én vigasztalom
nem történt hasztalan a kálváriád
mindig gyilkolt a féltékeny hatalom
keresztre feszíti az ember fiát
ha adódott rá alkalom.

Mint lebegő falevél
kit felkapott a déli szél
épp lehullott tehetetlen
s már úton a rengetegben.

Hol magasra röppent
hol egy tócsába csöppent
messzi fellegekben járt
poros parkolókban várt.

Hol csendben magányosan
komoran, éhesen, sárosan,
hol fényárban fürösztve,
újra a magasba emelve.

Szabad embernek, szabad gondolatán,
szavak pattanhatnak, szabad írásán,
nem burkoltak, mívesnek nem mondhatók,
mint pallérozatlan, fejszeforgatók.

Pedig oly széles az út, írás szabad,
elférne rajta sok szép aranyszavad,
de TE lelépsz, hol az út téged vezet,
alázod saját alkotóképességedet.

Ha velem vagy olyan szép az életem.
Szívből szeretsz, boldogság az énnekem.
Együtt vagyunk és csak mindig egymásnak.
Szívvirágunk nekünk nyílik nem  másnak.

Amit adsz az önzetlen  szereteted,
Viszont kapod, ajándéknak  nevezed.
Melletted van a földi mennyországom.
Valóság lett, titokban ez  volt álmom.

Keresem az igaz utat,
csillagot, mi irányt mutat,
eddig sajnos nem találtam,
pedig hét határt bejártam.
Útjelzők voltak lerakva,
menjél jobbra, menjél balra,
választottam, de éreztem,
célba soha nem érkeztem.
Új útra már nem találok,
időm elfogy, körbe járok,
marad egy, a kitaposott,
egy kicsit még ott toporgok.

Körülöttem bűzös mocsár,
lélegezni alig enged,
lefelé húz az ingovány,
kijutok vagy fúlok benne?

Reményekbe kapaszkodom,
fűzfaágba, zöld levélbe,
sötét éjben felragyogó
vén Göncölnek szekerébe.

Tán kihúz a sűrűjéből,
s visszakapom hitem, kedvem,
úgy szeretnék hinni, bízni
még egyszer az emberekben!

Hol az út vége, kietlen vidék,
port és füstöt hoz, távolból a szél.
Sínek mutatják, az elmúlt létet,
ott volt még egykor, virágzó élet.
Gázálarcban, alig lát valamit,
vajon hova megy, keres valakit?
Keresi a múltját, a szép tavaszt,
a csendes napot, mi rügyet fakaszt.
A záport hogy elmossa a ködöt,
mely örökre e földre költözött.

Még lógnak a jégcsapok az ereszen,
még nyújtóznak a fák reggel deresen,
hajnali lehelet felhő száll messze,
a madáretető csordultig telve.

Jégvirágok csillognak mint kristályok,
szivárvány színű legdrágább gyémántok,
a tó is megfagyott tükröt tartana,
a fagyott nádasnak, ha ráhajlana.

Most, hogy itt hagytál, már nem lesz többé kutyám,
búcsúztatlak öreg diófám árnyékán,
elment a gyorsvonat már mindkettőnk mellett,
enni, inni adtam, csak ennyire tellett,

Tenyeremben dobog a szívem
ahogyan a virág levelét tépem,
könny csordul végig arcomon,
egy csendes tavaszi alkonyon.

A háznál hallatszik egy dallam,
egészen halkan, csak én halljam,
egyre jobban összeszorul kezem
én itt a helyem most sem lelem.