Drága édesanyám mindig azt mondta,
Ahányszor éjjel meglátta a holdat,
Bűvös érzést keltve hívta magához,
Gyertyával ment boltíves ablakához.
 
Kinyitotta és ámulva azt nézte,
Amint huncutul kacsingat feléje.
Nem volt holdkóros de mégis vonzotta,
Mert szeretett álmait felfokozta.
 
Lent meglátta a tenger csendes vizét,

Az emberiség nem tanul a múltból,
Végleg lemondani a háborúról.
Pedig kik két világháborút éltek,
A népnek békés életet ígértek.

Nem volt elég a háborút átélni,
Az országot fel kellett építeni.
A népnek fejlődést biztosítani,
Ehhez új nemzedéket tanítani.

Lágy homokba rajzolt köreim tapossák
toprongyok, termeszek habzsolják életem,
harcias színekre átfestett vadhangyák
eltorzult arcán kifakult az értelem.

Ilyenkor az elmúlásunk tart főpróbát,
kövérre híznak a meszes tömegsírok,
dadogva lüktetnek a napok és órák,
okádó lövegek árnyékában írok.

Gyermekként csak álltam,
egy csodára vártam,
még tiszta volt lelkem,
oly sok volt a tervem.

Bíztam a jövőben,
valami erőben,
és bíztam a dalban,
amit tőled kaptam.

Aztán, hogy megnőttem,
nem az lett belőlem,
a sors már mást akart,
elém tett pár csavart.

Keserüvé válnak olykor mosolyok,
virágok közt akna füstje gomolyog,
Nőnapi köszöntőt, mondjon e férfi,
mikor kezét egy nőnek vére festi.

Most háború dúl, Nőnapra béke lesz,?
hogy párosul boldogság, most szívekhez.
virágszirmain ha vércseppek sírnak,
erős a szorítása, puskaszíjnak.

Citromsárga szobám
püspöklila pettyes

Gyerek és az ifjú korom,
retroként magammal hordom.
Kossuth-Petőfi rádió,
tetején a lemezjátszó.
Napközben ha dúdolgatok,
sorakoznak retro dalok
nem is gondolkodom rajta,
a lelkem magától adja.
Bezzeg a dalnak szövege,
már nehezen jut eszembe.
első táncdal fesztiváltól,
megtanultam valahány volt.

Nyugalmat ad a bomló barkarügy,
Dráva-parti szellő, víz csobbanás,
napfényben kacagó hullámfodor,
kőgátnál, kövek közti vízfutás.

Nyugalmat ad virágkelyhét járó,
szorgalmas méh, lepke vagy a dongó,
napozó gyíkocska, tücsökzene,
gombát szedő, avaron bolyongó.

"Valaki, valaki most emleget"
valahogy úgy érzem, ez szeretet,
lehet, hogy rám gondol, és hiányzom?
Nem tudom, de szívesen álmodom.

Elképzelem, hogy forrón átölel,
soha nem voltam hozzá ily közel.
Érzem illatát, bár nincs itt velem,
de fájja őt most is testem, lelkem.

Előjöttek emlékek,
fényképek a dobozból,
annyi mindent mesélnek,
életekről, sorsokról.

Távoli, közeli ős,
rá nem is emlékezem,
arca már nem ismerős,
ki lehet ez, kérdezem.

Gondosan vissza rakom,
mindegy is, hogy ki volt ő,
biztosan családtagom,
egy rokon, egy felmenő.

Fecsegő szavak,
tartalmuk semmitmondó,
még a szél is több.

2022.03.02.