Ma a megoldás párbajra hívta a gondot,
egy pillanatig minden szót belé fojtott,
szél sem mozdult a szösz is csak lebeg,
az idő fogaskereke szorultan nyekereg.

Hogyan tovább unszol a gyötrő kérdés,
uralkodni akar s már indul a szövetkezés,
lomhán felemeli fejét a válasz, ki fáradt,
komótosan körbe-körbe néz, pislog párat.

Hegy tetején sötét erdő,
fehérbe öltözik,
mikor a csipkés hófelhő,
hozzá le költözik.

Pelyhek halkan szállingóznak,
mintha szárnyuk lenne,
erre-arra himbálózva,
hullnak le lebegve.

Fenyves alatt az út lejtős,
gyerekek szánkóznak.
nagyobb élmény nincsen ettől,
jól meg kapaszkodnak.

Szonett

Február, március és az április
most ruhát váltanak, köntöst cserélnek,
közéjük állok szolgának, cselédnek,
pőrére vetkezem vénen magam is.

Az egyik ődzinte, a másik hamis,
a vadnak fényt terítenek a rétek,
féltem a gólyákat, a naiv gémet,
ki korai kikelet bájának hisz. 

Falu szélén cseperedő,
árva piciny rózsabimbó,
mellette a kerek erdő,
és egy elhagyott faviskó.

Halkan gyengéden ringatja,
a kedves tavaszi szellő,
csepegtetve locsolgatja,
a hófehér bárány felhő.

A napnak egyik sugara,
lágyan cirógatja arcát,
mosolyogva bontogatja ,
százszorszép illatos szirmát.

De jó volt míg gyerek voltam,
a szüleim ölén.
szeretetet birtokoltam,
gyereklét örömét.

Felnőtt élet iskolája,
tanít az életben,
gyakran megbotlik a lábam.
míg célhoz érhetek.

De kemény a csizmám sarka,
Küzdök kitartással,
amit szereztem magamnak,
osztom a családdal.

Kis kertész ő kis nadrágban
éldegél egy szép világban
ásójával szorgoskodik
föld alatti várban lakik.

A föld alatti járatban
autót vezet álmában
gyorsabb így a közlekedés
elérhetőbb lesz a termés.

Szereti a gyümölcsöket
szedett télre is eleget
mosoly ül ki az arcára
be visz mindent a kamrába

Búcsúzom most tőled, izzasztó forróság,
önfeledt, szertelen, bohém boldogság,
szüntelen kedves gondolatok járnak át,
imádtam a nyárnak minden hajnalát.

Szívem még érzi virágoknak illatát,
lelkem még hallja a madarak dalát,
emlékeit őrzőm örökké a nyárnak,
Ó ne sírj kedves annyit, vissza várlak!

Kis tó partján már az ősz jár,
fodrozza a víztükröt,
száraz levél zizeg a fán,
a nap estét köszöntött.

Ruha szárad kint maradt,
meglengeti langyos szél,
ha ránézel gazdájáról,
pár dolgot még elmesél.

Megélte az ifjúkorát,
megette a kenyerét,
kiterítette nyomorát,
öregsége jelmezét.

Hetvenkedek, tehát vagyok...

A feltétlen szeretetről