Jaj szél, te vad, nyugati szél!
Miért fújsz, oly kegyetlen lettél?
Már gyermekkoromban fújtad harsonád.
Elűztél fővárosba, majd tovább!
Délre, napfény városának, mondták.
Mégis végig nyargaltad sugárútját,
Tépáztad a fák koronáját.
Gyökerestül dőltek, levél sem maradt, fájt,
Sorsom üldözője lettél!
El-, majd haza fújtál, úgy kergettél.
Megbántad-e, mit vétettél?

S most itt vagyok!
Vad crescendóiddal zörgeted az ablakokat.
A sorsom elől el nem futhatok!
Ne űzz tovább, viharokat ne küldj hozzám.
Csapkodod vadul ajtóm, de megállj!
Fáradt vagyok, lelkem kifáradt már.
Pianóban hallgatom, mit mesélsz,
Hogy nagyobb vihar jön még?
Én a csendre vágyom, megpihenni!
S nem a te vad zenédet hallani

De hallom, elcsendesül erőd, szavad,
Nem vered már ajtómat, ablakomat.
Vagy egy nagy vihar előtti csendre vársz?
Hogy azután elhozd nyugat orkánját?
Szűzanya szobra ismét megvéd engemet,
Hiába kergetsz jégesőt, vad felleget!
Csitulj már szél, sorsom ostora!
Vagy hozd el az örök csendemet,
Engedj el, ne kergess engemet,
Mert a fáradt, öreg szív megreped!

Mosonmagyaróvár, 2014. október 5.