Mikor szemed rám ragyogott,
mint lelked tükre megfogott.
ez már érzelmi kapcsolat,
amikor jött  egy gondolat.

Gondolat ölelte szívem,
és forrón fellángolt híven,
a hűséges párod lettem,
egymásé a szerelemben.

Hosszú évtizedek múlva,
visszagondolva a múltra.
jó Istennek hálát adok,
hogy ő téged nekem adott.

Nem láttuk, csak egymást
vonatok, emberek suhantak –
Nem láttuk, csak egymást

Tudtuk, búcsúzni kell
Szemem szemedben ég
Szemed szememben ég

Engem belső fények óvnak
meleg szavak, ölelés
káprázat és emlék

Te háborúba mész
Imám kísér
imám kísér
     imám kísér

2022. február 25.

Nincs már veled,
aki mindentől óvott.
Szeretett. Tőle tudod,
szavát őrzöd:
Vigyáznod kell,
sebezhető vagy.

Így vigyáz rád
féltőn súgva
most is, mindig.
Tőle tudod,
mert ő szeretett.

Sebezhető vagy.

*

2022. február 25.

Hátizsákomban,
vásott éveknek terhét
boldogan hordom.
Vén fejemmel dalra fakadtam, bár ne tettem volna,
hisz beteg a szívem, lelkemnek törékeny otthona,
Dallam fakadhat
a zeneszerkezetben,
értő kezekkel,
Majd fel is csendül
egy gyönyörű dalritmus,
lelkem is nyílik.

E mese majdnem tanmese...

Régi háznál minden csendes,
lassan peregnek a percek,
ablakán sem néz ki senki,
titkát többé el nem rejti.

Kicsi ablak sarkig tárva,
bent a huzat körbe járja,
nem talál már érdekeset,
fogja magát, és kisiet.

Egész évnek kerti kincse,
kamrában a háznak szíve,
régen amíg volt benne polc,
roskadozott úgy tele volt.

két karommal átkarollak
két szememmel óva féltlek
két kezemmel még megvédlek
átölellek, megcsókollak

velem maradsz, nem engedlek
álmaimba visszatérsz még
szerelmed, mint végtelenség
izzik, éget... így szeretlek

2022.február

Sárga markoló az udvaron,
falak merednek csupaszon,
szél viszi a törmelék porát,
lebontják a régi iskolát.

Sok szép emlék fűzött oda,
bár nem tudtam, hogy csak ekkora,
idők során tán összement,
meghajlott, kicsit lepihent.

Csendben ülök a szobámban,
köröttem csak egy légy zizeg.
Padlóra küldtek, lelkileg,
a szívem mély ingoványban.

Meddig tart ez az állapot,
a se veled, se nélküled,
de közben egyre kérdezed,
szeretsz-e? S magad áltatod.

Én a két lábamon járok,
míg ő kerekesszékben ül.
Neki minden ott van, felül,
nekem nincsenek határok.

Én csodálom a kék eget,
ő csak meséből ismeri.
Szép lehet? El sem képzeli,
nem érzi az űrt, s a teret.

Én merengek egy dallamon,
ő szájról olvas, úgy megért,
nem rajonghat a zenéért,
s hogy mit mondok? Csügg ajkamon.

Ott állt a híd végén, vissza nézett rám,
vidáman mosolygott, valamire várt.
Erre biztosan jó oka lehetett,
talán lassan mentem, vagy ő sietett?

Már nem emlékszem, de ahogy most nézem,
a hídon kék ég alatt a napfényben,
nem intett búcsút, csak várt türelmesen,
zsebre tett kézzel, engedelmesen.

Torkomra hurkot szorított a lét,
menekülni tőle úgy szeretnék.
Tűzbe vetném oly csalfa arcképét,
de nélküle én, mondd, hogy élhetnék?

Párás szemeim egyre zokogják,
elhagyott, elment, fáj minden órám,
némák lettek a tüzes éjszakák,
kihűlt a szív a bánat folyóján.