A föld legeldugottabb szegletében,
legsűrűbb erdő rejtekében,
vénséges vén tölgyfa lombja takarja,
nem találja, csak ki nagyon akarja.

Nincs benne víz, minek is lenne,
nincs körülötte virág, csak a csendje,
elkerülik a hulló falevelek,
nem látogatják, csak a fújó szelek.

Lelkek laknak az öreg kút mélyén,
ide találtak életük végén,
nem tudnak feledni, megbocsátani,
nem maradtak, csak létük démonjai.

Szabadulnának, de innét nem lehet,
nem hagyhatják el ezt a bús helyet,
míg fájdalom, harag van bennük,
míg dühtől, mocsoktól ég a lelkük.

Néha azonban megtörténik a csoda,
ezerévenként egy eljut oda,
felismeri saját boldogtalanságát,
így őt fénylő útjára bocsátják.

A vénséges fa akkor kivirágzik,
szél az ágain vidám dallamot játszik,
az erdő elfogadja, befonja,
egy szerető sugár megöleli, feloldja.