Csíp, tép e szél,
arany levélt`
az ágról
messze repít
kedve szerint
a fától.

Tudva korát,
üli torát
a széllel,
halál hörög
tánca fölött
az éjjel.

Ó, szent Egek!
Lelkem remeg.
Merengek...
Fák és kertek
vajh` még nekem
teremnek?

Boldogság most kényeztetne engem,
biztos pont lehetne, az őrületben,
küzdök hullámmal, mi elragadni készül,
éjszakával, mi egyre jobban sötétül.

-írta-Varga István-Barcs. 

Várom már nagyon, írjál már levelet,
melyben küldöd szívélyes üdvözletedet,
megírod azt is, miképp zajlik ott életed,
hogy kapcsolatban vagy velem, bántottak e tégedet. 

Erdei úton sétálok,
elmélázva meg-meg állok.
oly kanyargós út az élet,
egyeneset nem remélek.

A sok kanyart számon tartom
melyiknél mi változhatott.
oka két jelenség lehet,
magam vagy a  sorsnak keze.

Lelkes szívvel tervezgetek,
ha megvalósul örvendek.
változás útjára lépve 
mint aki célját elérte.

Tűzből húzott függönyt maga elé,
a fénymezővel ölelt sápadt Hold,
éjhomályban remegő szellő futott,
mely gyengéden simogatva körülfont. 

Itt-ott a park suttogó fái között,
kéklő lámpácskák cikázva dönögtek,
világítószemek a házak ablakai,
de néhányan már sötéten néztek.

Szemem előtt egy csillag zuhant mélybe,
átadva önmagát csendesen...
Miért pont ő? Miért pont most? – nem kérdte,
csak elindult honvágytól részegen.

Leszakadt végre a kijelölt szögről
hol idáig függött a bársonyon,
szárnyaszegett szentjánosbogárként,
megbéklyózva a korlátokon.

sárga fejecskéjét büszkén
a nap felé fordította
s a tűző napsugarakat
szomjasan magába szívta

éltető magvacskái még
egy végső napfürdőt vettek
mielőtt a büszke, kék hold
mellett nyugovóra tértek

2021. november 2.

Járom a temetőt...

Gyertyák a temetőben
pár napig világítanak,
sírokat koszorúk,
virágok borítanak.
Mindegy milyen rég volt, mióta nem vagy velünk,
rád emlékezünk,
érted fáj szívünk.
Nem pótolja semmi,
hogy már messze mentél,
és a csillagok között,
újabb angyal lettél.
Felhőtlen éjszakán,
ha felnézünk az égre,

Amikor  …

a falak jajkiáltást vernek vissza
és szívemet abroncs szorítja,
Édesanyám könnye patakomba hullik,
vádol-vádol fájdalmaiért,
gyógyszerek, kötszerek
nem hatnak,
hangom dallama mit sem ér,
vígaszom földre hull,
Kezét imára kulcsolom, mert hiszem,
ha lelke gyógyul, eljut a sebekig …

Nem lesznek több fényes éjszakák,
egyszer véget ér minden bosszúság,
nappalok is fénytelenek lesznek,
számodra megfagynak az órák, percek.

Temetőkben suhanó árnyak, fények,
bagoly huhogás, foszlott remények,
eltemetett vágyak, letűnt erények,
lopott virágok, ledőlt keresztek.

Isten tartotta tenyerét,
de néha ökölbe szorította kezét,
adott feladatot bőven,
a régmúltban és jelen időben.

Amit tudtam elvégeztem,
bár jó párszor eltévedtem,
kesze-kusza úton járva,
néha futva, néha mászva.

Botladoztam göröngyökben,
körbe jártam útvesztőkben,
apró célért kitartottam,
a nagyról meg lemondhattam.

elmúlt egy év, de változatlan
védelmező mosolyod látom

Halottak napján

Ősz szitál ködöt
sírkertek fölött,
levélkönny ered,
sírokra pereg.

Megdermedt avart
csípős szél kavar,
zörögve repít,
szőnyeggé terít.

Monoton léptek
tapossák széjjel,
sárba fúl léte,
egyetlen éjjel.

Megpihent lelkek
fényútra kelnek,
keresve létük,
porrá vált énjük.

Annyi pénz nincs a Földön, hogy életet vegyek,
de ami van, azt betegséggel ne keresztezzenek,
sírni-ríni, sosem volt időm sem kedvem,
ám bizony sokszor, eseményeken elcsüggedtem.