Az édes éden nem létezik,
szerelem igaz nőre éhezik,
dér csípte leveleket Nap süti,
mihaszna, már nem zöldülnek ki.

Tavasszal rügyből fakad a lét,
érzed majd a megújulás izét,
ám csak álmodsz újra a csodáról,
képzelet szülte asszonyáról.

Éjjeli csend, csak nekem suttogott,
ahogy láttam a fényes csillagot,
kicsinykeszobám üvegablakán,
ahogy feküdtem háló pamlagán.

Később már a Hold is csatlakozott,
míg tudat álomért hadakozott,
tervezgettem a leendő munkát,
melyet kutyák televonyították.

Erdei tisztáson
nincsen árnyék soha,
magányos fa áll ott
őszi fény ragyogja.

Terebélyes lombját
barnára festette
egy szép lányka ott áll
hátát neki vetve.

Erdei tisztásnak
vajon mi a búja,
talán a szép lánynak
itt van randevúja.

Sír az erdő, dőlnek a fák,
hatalmas szép szál daliák,
motorfűrész úgy dolgozik,
el is fogynak már holnapig.

Fogy az erdő, vadak bújnak,
az erdővel együtt sírnak,
eltűnt a sok sűrű bozót,
nem látni már csak egy hollót.

Kötöttségek pányvája

Pilinszky János emlékére

Oldódjon le rólam a kishitű pányva,
szelíden indulnék ártatlan kalandra,
kerüljön el engem a nagyképűség, gőg
epekedve várnak a letarolt erdők,
legyen józan mérték és egyensúly bennem,
mikor kopog majd az elkerülhetetlen.

Mesét írni nem is nehéz,
ha van benne egy tengerész,
vagy egy kislány az erdőben,
nyuszi család a mezőben.

Repítse el őt a szellő,
legyen nála egy esernyő,
gombaházban a lakása,
legyen jó tündér barátja.

Küzdjön meg csak a rosszakkal,
a csattogó agyarakkal,
tévedjen el feltétlenül,
sötét erdőben egyedül.

Drága Barátaim!
Szunnyadjatok szépen!

Ebben az erdőben, manók éldegéltek,
tündérek énekeltek, vígan zenéltek,
harkály kopogta fákon az ütemet,
mogyorót mókus vidáman csörgetett.
Madarak fütyülték, kedvenc nótáikat,
vaddisznók kérték táncra kocáikat.
Táncolt az erdő, bólogattak a fák,
nem láttak még soha ilyen csodát.
Ebben az erdőben csodák születtek,

Szárnyal a lélek
fényalagútba`,
testtelen élet,
véges az útja.

Mennykapu ködben
áll a határon,
csend nyugodalma
érzik a tájon.

Íme a végcél,
melyre úgy vártál,
földi világban
épp ide vágytál.

Ősz öregember,
kulcs a kezében,
arca sugárzó,
béke szemében.

Az idő indái befutották falát,
ablakain beköszönt az elmúlás,
kopott ajtaját többé nem festik le,
karnyújtásnyira van a végső megnyugvás.

Még várja az álmodni, pihenni vágyót,
a hímzett párna abban reménykedik,
hiába foszlott, varrása megfakult,
talán egyszer még ölelik, előveszik.