Vasárnap van az Úr ünnepe,
megperzselt lombját erdőbe hajítja,
tegnap még áttetsző nyár volt,
tegnap pontosan – még tegnap,
mert a szeptembert október borítja.

De október még adja aranyát,
gyűjtik a termést a bogyókat,
majd ködfüggönyét lassan ereszti,
dagonyázza a lehullt lombokat.

sárga, barna, rőt szőnyeget
terít lábam elé az ősz
fázós, nyirkos reggeleket
hozva újra a hideg győz

2021. október 22.

Talpam alatt a föld, hol utam járom,
nem szállhatok, csak a gondolattal játszom,
címeres gonoszokkal teli az ország,
hatalomra úgy vágyó éhescsordák.

Magyarországnak szabadságharcai okán,
Sok hősnek vére  folyt évszázadok során.
Október huszonhárom is a szabadság napja,
Diktatúra ellen a fiatalok harca.
A műegyetem lépcsőin leérve,
Lyukas zászlóval vonultak a térre.
Fenntartó hatalom oszlató lövése,
Hősöket teremtett a kőre hullt vérrel.
Mégis az események felgyorsultak,

A tűnő napfények
ott a felhők között,
már lámpásként égnek
a földiek fölött.
A falu házai
árnyékba öltöznek,
kopasz fák ágai
feketén görcsösek.
Aludj el természet,
egy szebb jövőt álmodj,
az őszi enyészet
után szép karácsonyt.
Takard be a földet
hófehér pelyhekkel,
így szerezz örömet

Mond mit mesél a tér, emlékezel,
ide milyen érzésekkel érkezel,
gyermekkorod képeit ha hozod,
akkor piacot, cirkuszt álmodod.

Volt tér a grund, ősi fákkal ölelt,
vagy legénykorod, mely padra szögelt,
mennék újra oda, hol forró a csók,
netán kebleid voltak oly kéjvágyók.

Utcai lámpások sorfalat állnak,
az esti csendben kémények pipálnak,
lassan leszáll a köd, takarja a várost,
árnyékok járnak késő éji táncot.

Kísértő lelkek járják az utcákat,
de nem, csak a sötétben tűnnek furcsának,
az egy késői gyalogos, vagy egy autó,
néha feljajdul egy kinyitott ajtó.

A bánat könnyel küszködik,
míg a szépség büszkélkedik,
de csak addig sikerülhet,
amíg a szépség épp lehet.

Ha ránccal szabdalt összetört,
vagy bánattól mindig gyötört,
hol van már bájos szép arca,
egyre sűrűbb a kudarca.

Ötvenkét éve, a füredi laktanya,
újult találkozásunknak pillanata,
majd az utak visszahoztak ide minket,
különböző helyen másztuk sziklagerincet.

Mint építésztől, sokszor kértem tanácsot,
János, most messze dobtad a kalapácsot,
elhomályosult szemmel, írom e sorokat,
búcsúzom, Isten vezesse mennyei utadat.

Tartalmatlan kósza szavak,
olyan sincs mint kihányt salak,
pedig mindig volt egy álmom,
veled majd ezt együtt látom.

Ecsetelem terveimet,
cseverészek én ott veled,
így megismered álmaimat,
s mi gond nyomja vállaimat.

Árván áll a tengerparton,
már sirályok lakhelye,
évek óta nem hajózik,
homokban az eleje.
Naponta még felkeresi,
nyugvóhelyét az a hölgy,
akinek a párját vitte,
hullámhegy és hullámvölgy.
Az utolsó útjáról már,
így üresen tért haza,
elnyelte a kapitányát,
egy fekete éjszaka.
Azóta vár, reménykedik,

Az édes éden nem létezik,
szerelem igaz nőre éhezik,
dér csípte leveleket Nap süti,
mihaszna, már nem zöldülnek ki.

Tavasszal rügyből fakad a lét,
érzed majd a megújulás izét,
ám csak álmodsz újra a csodáról,
képzelet szülte asszonyáról.

Éjjeli csend, csak nekem suttogott,
ahogy láttam a fényes csillagot,
kicsinykeszobám üvegablakán,
ahogy feküdtem háló pamlagán.

Később már a Hold is csatlakozott,
míg tudat álomért hadakozott,
tervezgettem a leendő munkát,
melyet kutyák televonyították.