zöld színben és mennyei fénnyel
ledönt a tudathasadás
majd elemi erővel tör fel
benned az élni akarás...

2021. szeptember 14.

Egymásba harapnak Drávának habjai,
egymáson átesnek szeptember napjai,
így mélázva, egy bottal csapkodom vizét,
partján ülve nézem Rinyával a frigyét.

Régi emlékek most tolulnak fejembe,
gyermekhaddal, Öcsémmel, rinya mederbe,
egyet mártózni az akkor tiszta vízbe,
ahol még halaknak is volt lételeme.

Telihold az éj homályát
és sötétjét űzi.
Kerek fénylő arcocskáját,
fa ágára tűzi.

Víz fölött a virágzó ág,
a fényében ragyog.
A sok szirom altatóján,
kelyhekben szunyadoz.

Tó tükre fényben fürdőzik,
édes csobbanással.
A langy szellő is üdvözli,
fodros hullámában.

Itthonról el vándoroltam,
a városba mentem.
Más a divat azon nyomban,
arra költekeztem.

Bokáig ér csípő szoknyám.
derekamon semmi,
Fehér blúzom karcsú formám,
meglátni engedi.

Naptól véd a divatkalap,
nagy a karimája.
Derékig ér hosszú hajam,
kacér masnijával.

Lassan megy körbejár, rezeg kicsi kontya,
elakad néha kezében a botja,
tétován keresgél, nézelődik,
valakire vár, ez tükröződik.

Magától kezdi mesélni dolgát,
esküvőre készül, várja a lányát.
Még sose volt nála, messze lakik tőle,
most lesz jó alkalom, unoka esküvője.

Már mennyi hatalom trónolt felettem,
melyeknek meg kellett volna felelnem,
utáltam őket, és elment a kedvem,
így ők mást toltak előre helyettem.
Mindezt most, utólag nem nagyon bánom,
a vergődésem csak rossz ízű álom,
mert az élet volt a legjobb tanárom,
a sok hazug brossura mára már lom.

Velem van a nappalokon,
követ ha rám süt a nap,
és a fényes holdsugárban,
vagy égő lámpa alatt.

Kicsi lesz vagy éppen nagy,
fény adja az erejét,
minden esti sötétségben,
elveszíti életét.

Függöny mögött gyertyafényben,
mesélni lehet vele,
tágra nyílik úgy mosolyog,
kicsi gyermekek szeme.

parttalan kóborol a lelkem
nyugalomra sehol sem talál
hagynám, hogy a csend átöleljen
míg testem elég, mint gyertyaszál

2021. szeptember 9.

Kép: https://jogapont.hu/az-emesztes-tuze-2/

Köröttem csillagok, tejúton
lépkedek,
hallgatják a dalomat, apró
mécsesek.
Ezerszám az égen, ballagok a
fényben,
egy egész világot, ölelek az
éjben.
Mindegy merre megyek, el is
tévedhetek,
bár száz újabb csillag úgyis tovább

Mozdulnál, de hova mennél,
idő és pénz foglya lettél,
béklyóban a kezed lábad,
mindig van ki dróton rángat.

Tartja tested el nem ereszt,
akkor is, ha épp nem vezet,
meg vagy kötve, bár nem bilincs,
szabadságod régóta nincs.

Lám csak, eljössz álmaimban újra, 
hogy szívemnek játszon minden húrja.
Belém mar egy érzés,
nincs már több féltés...,
S könnyeimet nyelem tenyerembe bújva.

Elbújtál egy virág mögött álmomban,
megkereslek, megtalállak - gondoltam. 
Pillangó vagy picinyke,
beleférsz a kezembe.
Felébredtem, nem találak - csalódtam.

Egy éve már itt vagy velünk,
örvendezteted a szívünk,
nap mint nap már csak azt várjuk,
angyal arcod mikor látjuk.

Ha ránk nevetsz, elolvadunk,
te vagy a mi kis csillagunk,
bármennyire elfáradunk,
egy kicsit még veled mászunk.

Modern műélvezet
Mezei István

Óh, lánglelkű költői dicső időknek
tűzetek csodává nőhet a szívemben,
ti maiak hasztalan is, igyekeztek,
elhamvadtok bennem halványan, szelíden.

A poézisunk mára, rég szerte foszlott,
néha csak legyintek sorokra, papírra,
kiagyalt stiklik uralják a világot,
így lett a költészet az agyunk salakja.

Gondolkodik hogyan, merre,
mi az, amit leüthetne,
beleszív a cigijébe,
táblát nézi megigézve.

Harapni lehet a csendbe,
van-e lépés, mi jó lenne?
Végül mégis egyet mozdul,
apró gyalog így megindul.

Csak fekete és a fehér,
szemben áll a két ellenfél,
harcot vívnak velük kezdik,
gyalogok a vezért védik.

Boldogtalan pillanat kijutott bőven
Boldog oly ritkán - könnyem is kicsordult
Vidám lelkem néha gúnyolták páran
Kevertek is mindig, mint laposféreg fája odvában.

Nem félek a fájdalmaktól
Megedződtem régen
A sunyi érdekbarátkozókon
Átlátok már nagyon könnyen.