parttalan kóborol a lelkem
nyugalomra sehol sem talál
hagynám, hogy a csend átöleljen
míg testem elég, mint gyertyaszál

2021. szeptember 9.

Kép: https://jogapont.hu/az-emesztes-tuze-2/

Köröttem csillagok, tejúton
lépkedek,
hallgatják a dalomat, apró
mécsesek.
Ezerszám az égen, ballagok a
fényben,
egy egész világot, ölelek az
éjben.
Mindegy merre megyek, el is
tévedhetek,
bár száz újabb csillag úgyis tovább

Mozdulnál, de hova mennél,
idő és pénz foglya lettél,
béklyóban a kezed lábad,
mindig van ki dróton rángat.

Tartja tested el nem ereszt,
akkor is, ha épp nem vezet,
meg vagy kötve, bár nem bilincs,
szabadságod régóta nincs.

Lám csak, eljössz álmaimban újra, 
hogy szívemnek játszon minden húrja.
Belém mar egy érzés,
nincs már több féltés...,
S könnyeimet nyelem tenyerembe bújva.

Elbújtál egy virág mögött álmomban,
megkereslek, megtalállak - gondoltam. 
Pillangó vagy picinyke,
beleférsz a kezembe.
Felébredtem, nem találak - csalódtam.

Egy éve már itt vagy velünk,
örvendezteted a szívünk,
nap mint nap már csak azt várjuk,
angyal arcod mikor látjuk.

Ha ránk nevetsz, elolvadunk,
te vagy a mi kis csillagunk,
bármennyire elfáradunk,
egy kicsit még veled mászunk.

Modern műélvezet
Mezei István

Óh, lánglelkű költői dicső időknek
tűzetek csodává nőhet a szívemben,
ti maiak hasztalan is, igyekeztek,
elhamvadtok bennem halványan, szelíden.

A poézisunk mára, rég szerte foszlott,
néha csak legyintek sorokra, papírra,
kiagyalt stiklik uralják a világot,
így lett a költészet az agyunk salakja.

Gondolkodik hogyan, merre,
mi az, amit leüthetne,
beleszív a cigijébe,
táblát nézi megigézve.

Harapni lehet a csendbe,
van-e lépés, mi jó lenne?
Végül mégis egyet mozdul,
apró gyalog így megindul.

Csak fekete és a fehér,
szemben áll a két ellenfél,
harcot vívnak velük kezdik,
gyalogok a vezért védik.

Boldogtalan pillanat kijutott bőven
Boldog oly ritkán - könnyem is kicsordult
Vidám lelkem néha gúnyolták páran
Kevertek is mindig, mint laposféreg fája odvában.

Nem félek a fájdalmaktól
Megedződtem régen
A sunyi érdekbarátkozókon
Átlátok már nagyon könnyen.

Fájó szívem borzasztóan zakatol,
nem tudom, hogy velem miért vacakol,
mi az, ami hiányát úgy megérzi,
hogy nem akar a helyében elférni.

Nyugtatgatom, csitítgatom magamat,
ne zakatolj, megoldom a bajodat.
gondolkodom, neked hogyan segítsek,
mi hiányzik az én kicsi szívemnek.

Hívj, ha hiányomat érzed,
ha kell, hogy menjek el érted.
Hívj, ha régen nem láttál,
és soká, csak reám vártál!

Hívj, ha csak úgy kellek,
mert ezt kívánja a lelked.
Hívj, és én megyek utánad,
bárhol légy is, vigasztalnálak!

Eszét veszti a fehérnép, mint hibbant némber,
hatalmába kerítette, egy furcsa kényszer,
rágalmazó hazugságokat vág fejemhez,
olykor nagyon csúnya jeleneteket rendez.

Szeptemberi délutánon,
járom sétautam.
Csodálkozom unokámon,
lépeget nem unja.
⁠
Napsugaras folyóparton,
bal kezében játék.
Fogja kezem figyel nagyon,
követi az árnyék.
⁠
Simogató langyos napfény,
kezd már álmos lenni.
A csendes tájon elalél,
nyarat kipiheni.
⁠
Nedves volt a ködös hajnal,

Szerettem volna elmenni,
egy hosszú utat megtenni,
látni különös világot,
hol legszebbek a virágok.

Szerettem volna repülni,
a földet körbe kerülni,
madárként látni tájakat,
megnézni ősi várakat.

Szerettem volna szaladni,
örökké nálad maradni,
ott van számomra menedék,
azt se bánnám, ha meghalnék.

Zalacséb, 2021. augusztus 20.

A lemenő napban még utoljára,
megnézte a várost, a folyót,
a szellő bele kapott szoknyájába,
simított rajta egy biztatót.

Bíborral, narancsal intett
búcsút,
utolsó sugarát felvillantva,
a hídról látta a kiskaput,
szinte ott volt karnyújtásra.