A nyúló éj már újra itt van velem,
Behunyom alatta lassan a szemem.
Mert csodálója vagyok az egeknek,
Hűlő csillagokkal hadd sisteregjek.
Az elsápadt holdfénynek szélein túl
A környék álmosan, ásítva lapul.
A fák árnyai az útra fekszenek,
Neki is botlok olykor az egyiknek.
A sötét hosszabb a nappalok között,
A fény hasztalan küzdött, elköltözött.
Rozsdás taligám lassan, nyikorogva
Éveim hordja fekete halomba.
Kiürült tüdőm, oxigént tankolok,
Szivacsos agyamban méla gondolatok.
Szeleknek feszülő álmos vitorlám
Megakadt szálka halál tátott torkán.
Tajtékos kedvem kiszáradt, elapadt,
Sós könnyel locsolom füvem, bokromat.
Napvihar szikkasztotta életgerezd,
Édes-e, savanyú, tőlem ne kérdezd.
Hallom az éjben a szomorú zenét,
Elmúlásról sóhajt hozzám át a rét.
A szíven szúrja e bús melódia,
Az éjbe menekül az ember fia.
Pár sorvadt alternatív terv felböfög
Savas refluxként galaxisom mögött.
Kapál a szárazság, kaszál az aszály,
Kidugta fejét a torz éhségszikla,
Göcsörtös ormán fészkelő moha.
Áradó mondatok, álhírek, koholmány,
Premierre készül a világbotrány.
Tedd a dolgod, mintha örökké élnél,
Árnyak várnak rád egy sosem-volt révnél.

2013. augusztus 12.- 2o22. augusztus 12.