Az árnyaimnak teraszán ülök,
arról hegedül bölcsen egy tücsök,
hogy a körforgás végtelen örök.
Lágyan ciripel kedvesen, halkan,
ismerős nékem régen e dallam,
megnyugtat, csitít e zűrzavarban.
Az otthona egy titkos, rejtett lyuk,
homályos felette a sápadt Tejút,
a baglyok a fákon rá a tanuk.
Lassan tovaszáll az aszályos nyár,
megtört a lombokon a napsugár,
jár az óra, libben az ökörnyál.
Az ősztől már régóta nem félek,
érzem a rész, és az egészet,
edzett az ember, merész a lélek.
Nem is késhetek én el sehonnan,
lehet, hogy még pár rövid évem van,
rakosgatom őket csendben, sorban.
Hömpölyög a folyamatos jelen,
benne a múlt rég befejezetten,
sötét van Nyugaton, Keleten.
A jövő csalfán libben előttem,
az éjben nem látja a szemem,
tollamat a papírról leveszem.
Itt-ott sárgulnak már a levelek,
hullásuk ellen mit sem tehetek,
faggassa más a Földet, az Eget.
Ülök augusztus forró teraszán,
csak a szívem ver, néma a szám,
állj meg idő, de ő nem hallgat rám.

2022. augusztus 9.