Mikor a nyárfák -
egyforma magasra nőnek,
mi nem vagyunk egyformák,
adj helyet a verselőnek.

Ki megírta múltját -
kitartóan keresi jövőnek útját.
próbálja lerázni rátapadt sarát,
amit rá a gonosz dobált.

Réveteg volt tekinteted,
mikor lelkem beléd veszett,
múltunknak egy darabkája
talán így visszakergetett.

Így találtam nyugvást benned,
mikor rajzol az éj álomképet,
fantasztikus utat jártam - de
még nem találtam ilyen szépet.

A házat az enyészetnek hagyták,
lakattal bezárták, nem használták,
kulcsa lehet régen el is veszett,
már a ház udvara sem rendezett.

Valamikor ablakán zöld festék,
de ez mára csak egy kopott emlék,
mi csodás volt sok éve hajdanán,
lepergett, repedezett ajtaján.

Bújt a lágy esti fény
Holdnak arany ruhájába,
ekkor kívántál menni
az esti maszkabálba.

Kérdezted, melyik ruhába,
válaszoltam, a piros pöttyösbe,
kendő is megvan hozzá,
így újra lennél friss menyecske.

Pörköltárpa illatát nem lengeti orrunkba a déli szellő,
fekete mozdonyokból már nem bodorodik a sűrű füstfelhő,
fűrészgyárunk délceg kéménye, letűnt a múlt gomolygó ködébe,
páran vagyunk kik menetelünk, öregség nyitott zárt börtönébe.

Nagyon nehéz úgy verset írni,
ha írót kórház ott kényszeríti,
mindennap egy-egy infúzió,
hogy lehet ebből illúzió.

Ágyon fekszik ki írni akar,
úgy érzi magát mint taposott avar,
millió gondolat cikázik fejében,
sokszor fájdalom csillan szemében.

A valóság csodájába merülnék újra,
mesékből elég, fátylat terítek a múltra,
tán meríthetném pennám, költői vénámba,
most olajat töltök, a fényt adó lámpába.

Gyertek elő szép szavak, mondatokba szőlek,
hogy legyen dolga újra a ringó bölcsőnek,
újszülött költőket nevelhet fel ez honom,
csakhogy én már ott leszek, a letűnt alkonyon.

Csókos, formás ajkadba
vágyón merítem ajkamat,
érzem remegő testeden
rég vágyott csókomat.

Szerelemnek ébredése
éleszt, gyújt új tüzeket,
szívemnek izzó hevével
ölelem körbe lelkedet.

Felröppen a madár,
mint csipetnyi füst,
de te bennem maradsz,
mint hatalmas, lángoló tűz.

Lelkemben csodás öröm fakadt,
vérem szinte bizsergett, forrt égve,
nappali égbolton láttam Csillagot,
oly volt az érzés, mint szerelem heve.

Tizennégy évesen láttam a lányt,
csábított, kedvesen mosolygott,
miről hallgassak, vagy ne beszéljek,
hisz fenyegetőt mondani nem szokott.

Az éjszaka csokraiba belenézek,
látok egy Nőt, csodás szerelmet,
hamvas, szép testét, mint bársony,
érinteném - de nem lehet.

Fehér-lila orgonák közt búvik,
arcát levél-lomb takarja,
dudorászik, tördeli virágját,
így villan ki formás, szép karja.

Rabságából szabadul
a boldogult lélek,
mielőtt a dermedt test
sír foglya lesz végleg.

Vajon merre vezérli
kapott szabadsága,
útnak indul egyenest
át a túlvilágba?

Vagy küld titkos jeleket
még búcsúzásképpen,
mit az érző földi lény
észrevenni képes?

a Nap... a Hold... a Föld... a Szél...
az Érzés... a Vágy... a Szenvedély...
a Társ... a Gyermek... a Jóbarát...
a Szándék... a Kezdet... a Folytatás...

a Hit... a Remény... a Nevetés...
a Megbocsátás... az Ölelés...
a Fény... a Dal... a Költemény...
Isten, ki szelíden benned él.

Régi képek régi rege,
Tükrözik a múltat.
Szalmatetős fészer mellett,
Kerekeskút hallgat.
 
Bádoghordó vízzel tele,
Napsugár hevíti.
Benne áll az egyik gyerek,
Magát így hűsíti.
 
Testvérkéje vár sorára,
Pancsolni szeretne.
Beállhat majd nemsokára,
Hogy azt élvezze.
 
Nyári napnak tüzes fénye,

Olyan őrjítő, hogy ebből az életből
Egyszer ki kell folyni végleg,
Megszűnik minden, se sóhaj,
Se ölelés, se hangok, se képzelet.

Se levegő, sem színek, sem gondolat
Lassú porladás, apró csontokig elégés
Vagy egy vízsugárral örökre eltávozás
És semmi több, vége, mindennek vége.

A régmúlt növekszik,
az idő egyre fogy,
semmire se vágyók lépte
nagyon lassú - a térd rogy.

Lépcsőktől nehéz a lábad,
a pince mélye egyre hív,
nem kell a korsó - félre,
lopóból mélyet szív.

Ajándéka a hegynek
pincébe rejti kincseit,
jó kedvre vagy búra adja,
hordó ereszti könnyeit.

Az emlékezés is koszorúvá válik,
szemedből néha kirobban könnyed,
tövisből font árnyék, mely kísér,
kővé vált megsebzett szíved.

Kinek kezdete nincs, annak vége sem,
szikrázó nyomokban Csillag kihunyt,
megérted már azon hideg teleket,
mikor szán nem siklott, hó sem hullt.

Kövek között csermely csobban,
Csendes most az erdő.
Őzgidának lába dobban,
Száraz a levegő.
 
Itt a finom friss hideg víz,
Üdítő ereje.
Addig-addig szürcsölgeti,
Szomját oltja vele.
 
Lábaival kövek között,
Egyensúlyban ringó.
Mellette fehér fürdőző,
Pancsoló pillangó.
 
Tengelicnek a nótája,