Üldögélek a kertemben délelőtti csendben,
egyszer csak furulyaszó bontja meg az idilli csendet.
Kedves dallam a fülemnek, biz' ilyet már rég hallott,
meg is nézem azon nyomban, ki játszik ily csodás dallamot.

Kertek alatt a kiskapunak dőlve,
hetyke kis legényke bohócnak öltözve
fújja a furulyát s száll felém a dal,
a szívem majd belehal.

Régi emlék jut eszembe e dalnak hallatán,
szép szerelmem nekem fújta hajdanán!
Ó, te kedves kicsi bohóc, mi hozott el hozzám,
hogy a kis kertkapuban játszod ezt a régi nótát?

Réges-régen a nagyapám erre járt egy nyáron,
szép leánynak udvarolt ő, nem volt párja hetedhét határon.
Mivel szegény volt és bátortalan,
a szerelmet megvallani nem merte,
messzire ment bánatában egy cirkuszt követve.

Így hát én most, a cirkusz gyermeke, eljöttem,
hogy e hibát helyre tegyem.
A nagyapám öreg szegény, reszket már a lába,
de szíve most is a régi szerelmét várja.

Örömömben megöleltem én a kis bohócot,
s rohantam a cirkusz felé nyomban,
mert ma műsort adott a társulat a falunkban.
Ott állt az én ifjúkori szerelmem,
s elindultunk egymás felé rogyadozó léptekkel.

Csoda történt két magányos emberrel,
rájuk talált a régen elveszettnek hitt szerelem.
A kis ifjú bohóc víg nótára váltott,
hisz övé az érdem, hogy két ember szíve újra fellángolt!