Ó Istenem, hogy mik vannak,
gazdagok is siránkoznak,
harácsoló tolvajt kiállt,
kárpótlási jeggyel, erdőt kivált.
Szarkáktól fél dicső lovag,
sok banántól nő a pocak,
elkopnak az aranyfogak,
várja hogy jöjjön szeretetcsomag.
Kastélyt álmod, földbirtokot,
ám még nem láttam mit alkotott,
magát mindenki fölé helyezi,

Kedvesemnek

Az ég ajándéka Te vagy nekem,
remény élteti mindig a szívem,
hogy egyszer meglátod bennem
azt, amivel mindig is rendelkezem.

Te vagy az a minden,
ami a világ nekem,
vagy Te életem része,
Te vagy a szerelem.

Az én barátom a magyar nóta,
rég nekem húzta a Dunda  Pista,
ma fejfáján néha madár dalol,
az én nótám most a Drávába hull.

Habok hogy csócsálják a dallamot,
parti bokrok fák, ontják a balzsamot,
"Almafavirág az életem,
elhervadsz majd te is énvelem"
zenél a nagy folyam parti köveken,
lábnyomokat mos a víz, szürke fövenyen.

Késő délután ültünk vonatra,
fapados kocsikat gőzös vontatta.

Forhant létben hogy pusztul a lélek,
elhalványodnak a csillagévek,
mi csak három dimenziót látunk,
negyedik az idő, miben sétálunk.

Ám nekem van még egy másik titkos tér,
ez az éjszakai csillagszekér,
álomdimenzióm abba pakolom,
ez az enyém, senkitől nem rabolom.

Ott zöld lombok alatt, 
hol tiszta forrás fakad,
kék meténg ad szőnyeget,
vízparti utad arra vezet.

Több száz éves tölgyek,
melyet liánok ölelnek,
ős Dráva volt medrének,
két tó maradt emléknek.

Vörös part és Kis bók,
horgászoknak tanyája,
ám a festők is kedvelik,
vásznaik örökös témája.

Főnixmadár tért úgy vissza,
hogy tűzben újjászületett,
érzem én is, hogy heves láz
égeti, mardossa a lelkemet.

Szavak közé veszik lelkem,
mámoros kalandra vágyom,
tűzmadarak tépték szívem,
futott el így, ha volt ifjúságom.

Nem adom oda soha álmaimat,
nekem remény, életemnek kövei,
ha teljesítésük balul sikerül,
belőlem hullanak lelkem könnyei.

Másnak így csalódást nem okozok,
viselem bátran ütéseit a korbácsnak,
akkor sem adom az álmaimat,
ha ez tűnhet csak utópiának.

Három kérdés, három válasz,
mind a három kedves támasz,
egyik ilyen, másik olyan,
mind a három édes folyam.

Apák papák, és nagypapák,
jönnek lányok, fiuk, unokák,
szép ünnepet köszönteni,
legyen kit boldogan ölelni.

Nevükön szólítja boldogan,
nevüket értik pontosan,
Nelli, Trixi, és Ágota,
ám ott van még négy unoka.

Milliók, milliárdok előttem, utánam
 

Mögöttem, előttem milliárdok járnak
fogolyként a télben, kitárva a nyárnak,
a szennyes felhők felett közös a kék ég,
a többség vagyok, és egyben a kisebbség,
már mindvégig leszek, ahogy mindig voltam,
most még elevenen, akkor is majd holtan, 

Távol csaholnak a kutyák,
harang mélyet mozdul,
est szövi sötét leplét,
cicánk egérrel viháncol.

Céltalan röpködő denevér
ide-oda cikázva kapkod,
éji bogarakra vadászik,
míg pillangó fényre csapkod.

Így mélázok házunk teraszán,
látom fenn a sötét kupolán
millió Csillag hogy ragyog,
gondolataimmal csak vagyok.

Fakult felhők türkiz egén
így apák napja ünnepén
lánykáimnak szép ajkain
hangzanak a rímrajzaim.

Hétköznapok szürke egén
feltűnik egy ünnepi fény,
három lányka ölel körbe,
majd így kerül hab a sörbe.

Míg ti vagytok nekem hárman,
nem lesz nekem vetélytársam,
féltéseteket úgy érzem,
mint adom viszonzásképen.

sokan úgy vélik, mondd ki bátran, mi bánt
de te úgy érzed, hogy ez lehetetlen
mert ezzel csak izzítod azt a vulkánt
mely, ha kitörni kell, fékezhetetlen

annyi minden bánt, és annyi minden fáj
de kimondani mindezt mégsem lehet
ha békére vágysz, már nem kell a bűbáj
hallgatással védheted becsületed

Éva - miért azt az almát szakítottad,
Éva - miért azt adtad nekem,
egy csenevész almafáról vetted volna,
amely alatt Én ott hűsöltem.

Sátán, mely ott van mögötted,
kígyó képében neked sziszeg, követ,
bűnbe vitted azt az embert,
aki érted mindenre képes és szeret.

Fagyisjani, ő a Stájer,
téglajárdán ő a sláger,
fakerék vasalt gráfja,
fagyizókat hívja várja.

Jön Jóska és a Karcsika,
nyomában Éva Marika,
faládikó jéggel teli,
két tartályát átöleli.

Vanília másik csoki,
akkor ez volt álombeli,
ötven fillér volt a beste,
sok klottgatyás hű de leste.

Messze, a némaság mögött
nem nyílik rés a feledésnek,
hálás vagy olykor magadnak, ha
néha mosolyt engedsz az emléknek.

Izzik a fény a hócsillogó parton,
torka kapar az északi szélnek,
csak Te adsz választ ajkaddal nekem,
hogy ezt mind elfogadod-e szépnek.

Boldogságtól mámortérben,
örömöknek dús kertjében,
színes lepke száll virágra,
mint holdvilág éjszakára.

Sötétség és fény az utam,
az élet egy reményfutam,
dús legelők, szomjas pampák,
legyen bennem irgalmasság.

Itatós virágot takar,
szívemben ott a zűrzavar,
miért nem tudta, kedvelem,
őrzi most is verses füzetem.

Száz év mély magányából
révedezik bolyongó lelkem,
nem ismerek e nagyvilágra,
szavak tengerébe vesztem.

Akadozva rakom a szavakat,
írásom hol itt - vagy ott akad,
majd látom rajzolt arcodat,
így írom hozzá a mondatokat.