Amit mond múló idő, ne kérd tőle számon,
elvesznek a fájó percek, túllépsz a rácson,
vállaltad verseket írsz, lelkedet kitárod,
elrejtett emlékeid, sorra mind kiásod.

Mozdonyfüstös éjszaka, csillagtalan egén,
sok álmod már elúszott Drávának a vizén,
tölgyerdőknek avarján süpped bele lábad,
szép után így fokozódik benned a vágyad.

Álomra várva

Hosszúra nyúlt éjszakámon
messze szökött tőlem álmom.
Míg a jöttét visszavárom,
szárnyal gondolatvilágom.

Hozzád vezet, ó, jó Uram,
elpanaszolom a búmat,
meghallgatod, s ez a tudat
lecsillapít és megnyugtat.

Kiürültek a teraszok,
becsukódtak az ablakok,
város felett sötét felhők,
előkerültek az ernyők.

Eltűnő nappali fények,
kopogó sietős léptek,
víz erezte már ablakom,
az esőt csendben hallgatom.

Hirtelen közel villanás,
mint egy reggeli pirkadás,
az ablakban üveg rezdül,
bátorságom egyből törpül.

Az alföldi rónaságon,
tengernyi vadvirág.
Tarka színei közt látok,
trillázó pacsirtát.

Kimagasló fészkén állva,
csivitel ti-ti-tá.
Kacsingat a napsugárra,              
táncol a sok virág.

Hajladoznak álmodozva,
a méhekkel együtt.
Jó sokáig szórakoznak,
a boldogság velük.

Az én szívem új színt festett,
ecsetje rózsára esett.
Pirosan virít vázában,
előszobám ablakában.
 
Bársony szirmai selymesek,
talán sok titkot rejtenek.
Illata terjeng szobámban,
az én lelkem mámorában.
 
Illóolaja arcomon,
a rózsa fűzért morzsolom.
Locsolókanna rózsája,
levelét is vízzel áldja.
 

Az éj leszállt
Sötét palástját
Ráterítette a tájra
Csendes a tó
Csak egy holló
Károg bele az éjszakába

Jó éjt, elpihen a rohanás
Elnyugszik minden más
Az irigység sem marja szíveket
A sötétség mindent befed

Jó éjt, elaludt a vágy mára
A szíveket hazug szó nem bántja
Jótékony álom száll
Ne fájjon a lélek magánya

Napszemüveg mögé csendben elbújva,
 - már a kávé is kihűlt, komolytalan
a próbálkozás -, az ébredés súlya
még tétova lábakon összezuhan.
 
A következő kanyar mögé érve
keresztúthoz érkezünk újra talán,
fény-nyíl céloz az alvó szív terébe,
áthatol a remény a magány falán.
 
Lélegzet árad az erekbe végre,

Szív és a víz oly érzékeny,
tükröz nemest igaz szépet.
Dunánál a fényt és árnyat,
a gyönyörű Országházat.

Víztükre az ablakokban,
fénynek tüze oda lobban.
Tornyoknak a karcsúsága,
sima vízben hosszan árnyal.

Gellérthegyi szobor, hidak,
szabadságnak utat nyitnak.
Kikötőben egy nagy hajó,
ez a látvány nekem való.

Csillaghullás éjszakáján,
Szerelmes lány a tóparton.
Álmodozik mohaágyán,
Számol sok hulló csillagot.

Szeret- nem szeret sorolja,
Kis kezével sok csókot dob.
Érzelmeit így fokozza,
Nem szeret mondja utolsó.

Ekkor bújik elő a Hold,
Távolban a hegy oldalán.
Neki is egy csókot adott,
Szeretlek mintha mondaná.

Kotta pihen eldobva mostohán,
nemrég halk futam volt egy zongorán,
míg hallgatták hangját az orgonák,
illatoztak hűs nyári lombon át .

Fülbe mászott, suttogott csendesen,
talán szívből is szólt szerelmesen,
átvitte szél házakon, kerteken,
sírtak tőle sokan keservesen.

Ülök a sarokban,
figyellek álmodban,
próbálok rejtőzni,
jó nagyra felnőni.

Hálómat megszövöm,
sarokba kikötöm,
mi abba berepül,
többé nem menekül.

Sajnos te nem érted,
én vagyok teérted,
fogom a legyeket,
tisztítom teredet.

Aztán csak meglátom,
kezedben rémálom,
fogod a seprűdet,
győzött a gyűlölet.

Ha tornaórát vezetek,
Buksi kutyám a partnerem.
Most épp a tornaszőnyegen,
Fekvőtámaszt ismételem.
 
Nyelve kilóg liheg nevet,
A szemembe néz mereven,
Így utánoz le engemet.
Vidám mókás e jelenet.
 
Ezután már hanyatt fekszem,
Derekamat emelgetem.
Gerincemet egyengetem.
Vissza játssza ezt is nekem?
 

Pünkösd ünnepe
Ragyog a nap csupa fény
Száz sugárból árad felém
Jöjj szentlélek Pünkösdnek ünnepén

Lélek szállt le és szeretet
Egybe fogja a szíveket
Pünkösdnek ünnepén
Rózsa kinyílt, fehér kelyhe
Készülünk a szép ünnepre

Pünkösdnek ünnepén
Isten költözik lelkünkben
Szívünk nyitott a szeretetre
Pünkösdnek ünnepén