Berobbant a nyári reggel,
bő harmattal csicsergéssel,
ni csak csóka, hogyan vartyog,
napsugár is előslattyog.

Kávé illat, ügyes vagyok,
ma reggel is én kotyvasztok,
vigyázva hogy ne lottyanjon,
ágyba viszem, néz  az asszony.

Illúzió, vagy valóság,
a csillagos ég felettem,
a szelet fogó vitorlák,
vagy hósapka a hegyeken.

Látok szürke madarakat,
repülni a magas égen,
lehet képzeletem szalad,
árnyékok az esti fényben.

Halk suttogó hangot hallok,
egy csendes nyári délután,
lehetnek bús égi lantok,
vagy halk futam a zongorán.

Kaktuszvirág vagy te nékem,
érintetlen fényességem,
rózsaszín pír bágyadt arcodon,
csók vágya hívogat ajkadon.

Szomorúság szemeidben,
mi az ami bánt édesem,
ne higgyél a hamis szónak,
idegennek, csavargónak.

Gyönyörű szép virágkehely,
mint a kristályos hópehely,
tenyerembe beolvadnál,
szavaimból kortyolhatnál.

Ajkaidnak vonzatában,
szemeidnek mély kútjában,
elmerülnék örök létbe,
szerelemnek mély ölébe.

Csücsöríted formás ajkad,
az én ajkam beleolvad,
szádnak édes szirupjába,
boldogságnak nektárjába.

Hova lesz a lélek, ha elszáll az élet,
fentről nézed -e majd, hogy temetnek téged?
Örülnek hogy voltál, és hogy ismerhettek?
Arcodra, hangodra, meddig emlékeznek?

Érdekel ezen túl a földi gazdagság?
Vidám lesz a léted vagy bú és komorság?
Számít a gyertyaláng, mit gyújtottak érted?
Grammnyi lelked mérlegen kell-e majd félned?

Mikor a nyárfák -
egyforma magasra nőnek,
mi nem vagyunk egyformák,
adj helyet a verselőnek.

Ki megírta múltját -
kitartóan keresi jövőnek útját.
próbálja lerázni rátapadt sarát,
amit rá a gonosz dobált.

Réveteg volt tekinteted,
mikor lelkem beléd veszett,
múltunknak egy darabkája
talán így visszakergetett.

Így találtam nyugvást benned,
mikor rajzol az éj álomképet,
fantasztikus utat jártam - de
még nem találtam ilyen szépet.

A házat az enyészetnek hagyták,
lakattal bezárták, nem használták,
kulcsa lehet régen el is veszett,
már a ház udvara sem rendezett.

Valamikor ablakán zöld festék,
de ez mára csak egy kopott emlék,
mi csodás volt sok éve hajdanán,
lepergett, repedezett ajtaján.

Bújt a lágy esti fény
Holdnak arany ruhájába,
ekkor kívántál menni
az esti maszkabálba.

Kérdezted, melyik ruhába,
válaszoltam, a piros pöttyösbe,
kendő is megvan hozzá,
így újra lennél friss menyecske.

Pörköltárpa illatát nem lengeti orrunkba a déli szellő,
fekete mozdonyokból már nem bodorodik a sűrű füstfelhő,
fűrészgyárunk délceg kéménye, letűnt a múlt gomolygó ködébe,
páran vagyunk kik menetelünk, öregség nyitott zárt börtönébe.

Nagyon nehéz úgy verset írni,
ha írót kórház ott kényszeríti,
mindennap egy-egy infúzió,
hogy lehet ebből illúzió.

Ágyon fekszik ki írni akar,
úgy érzi magát mint taposott avar,
millió gondolat cikázik fejében,
sokszor fájdalom csillan szemében.

A valóság csodájába merülnék újra,
mesékből elég, fátylat terítek a múltra,
tán meríthetném pennám, költői vénámba,
most olajat töltök, a fényt adó lámpába.

Gyertek elő szép szavak, mondatokba szőlek,
hogy legyen dolga újra a ringó bölcsőnek,
újszülött költőket nevelhet fel ez honom,
csakhogy én már ott leszek, a letűnt alkonyon.

Csókos, formás ajkadba
vágyón merítem ajkamat,
érzem remegő testeden
rég vágyott csókomat.

Szerelemnek ébredése
éleszt, gyújt új tüzeket,
szívemnek izzó hevével
ölelem körbe lelkedet.

Felröppen a madár,
mint csipetnyi füst,
de te bennem maradsz,
mint hatalmas, lángoló tűz.

Lelkemben csodás öröm fakadt,
vérem szinte bizsergett, forrt égve,
nappali égbolton láttam Csillagot,
oly volt az érzés, mint szerelem heve.

Tizennégy évesen láttam a lányt,
csábított, kedvesen mosolygott,
miről hallgassak, vagy ne beszéljek,
hisz fenyegetőt mondani nem szokott.

Az éjszaka csokraiba belenézek,
látok egy Nőt, csodás szerelmet,
hamvas, szép testét, mint bársony,
érinteném - de nem lehet.

Fehér-lila orgonák közt búvik,
arcát levél-lomb takarja,
dudorászik, tördeli virágját,
így villan ki formás, szép karja.

Rabságából szabadul
a boldogult lélek,
mielőtt a dermedt test
sír foglya lesz végleg.

Vajon merre vezérli
kapott szabadsága,
útnak indul egyenest
át a túlvilágba?

Vagy küld titkos jeleket
még búcsúzásképpen,
mit az érző földi lény
észrevenni képes?

a Nap... a Hold... a Föld... a Szél...
az Érzés... a Vágy... a Szenvedély...
a Társ... a Gyermek... a Jóbarát...
a Szándék... a Kezdet... a Folytatás...

a Hit... a Remény... a Nevetés...
a Megbocsátás... az Ölelés...
a Fény... a Dal... a Költemény...
Isten, ki szelíden benned él.