Hozzon békét mindenkinek
Gondok, bajok kíméljenek,
legyen tele megértéssel,
bőséggel és egészséggel.

Kívánom a gyerekeknek,
szeretetben élhessenek,
kapjanak most olyan évet,
élhessék a gyerekséget.

Öregeknek szép nyugdíjat,
gondoskodást, és nyugalmat,
tiszteletet, ha megfáradt,
köszönetet, biztos támaszt.

Ünnepi ruhában pompázik ma minden,
Szeretet táncol a fénylő üvegdíszen,
Igéző színei csillognak szememben,
Karácsony szelleme átjárja a lelkem.

Virágözön virít szérűskert alján,
Itt sétál Petra születése napján.
Égbolt a napsugár és a virágok
Szerető szívébe szikrát varázsol.

Boldogság érzését kelti lelkében,
Virágcsokrokat kötöz örömében.
Karimás kalapban fehér ruhában,
Gyönyörét leli a csodák tájában.

Ludas Matyi története,
Tanulságos kedves rege.
Fazekas Mihály tollából.
Ismerem még óvodából.

Özvegyasszony egy szem fia,
Lusta volt bíz ez nagy hiba.
Adott neki feladatot,
Libákat piacra hajtott.

Döbrögi a gazdag vevő,
Alkudott, de úgy lett nyerő,
Matyi libáit elvette,
Ötven ütéssel fizette.

Teliholdfénye csiklandozta szobámat,
Míg én asztalomnál ettem vacsorámat,
Asztalon advent koszorú, rajt négy gyertya,
Így ért hetvenöt életév karácsonya.

Nem szoktam dicsekedni, azért most teszem,
Nehéz volt ez az év is, ám volt örömem,
Ez volta legszebb, igaz nem volt Karácsony,
Azóta Máriapócs, örök varázsom.

Adventi levél

Mezei István

Hófehér takaró borítja a fákat,
ünnepi áhítat járja át a tájat.
Békés este, a kis házak hallgatnak,
csak füstöt pipáló kémények dohognak.

Néma minden utca, tán kutya sem ugat,
de valaki egyedül, rója az utat.
Nem is hallik más, csak a hó csikorgása,
ahogy tapad kopott, elnyűtt csizmájára.

Nem adom én, nem adom azt másnak,
A megbántások csak nekem fájnak,
Magamba hordom, lelkem sorvad tőle,
Ám nem tudok elfutni előle.

Keserűség utat tör lelkembe,
semmittevésbe tespedve várok,
csak azt nem tudom még,
meddig tart vagy ver az átok.

Köszöntöm most őseim,
ők az én nagy hőseim,
régen elment apákat,
elporladt szép anyákat.

Hallottam már rólatok,
kerestem is sorsotok,
néhányat megtaláltam,
szerte a nagyvilágban.

Egy betyárt, ki puskával,
pusztát járta bandával,
testőrt négy-öt példányban,
réges-régi képtárban.

ifjú lennék, máshogy élnék...

Az indián kiült a szirtre,
nézett a mélybe, nézett az égre.
Ráncos arcán múló idő nyoma,
nincs már családja, és nincs otthona.

Ami egykor csodás hazája volt,
hol a széllel sebesen lovagolt,
mára emlék, kopár, halott vidék,
ahol elhagyta kincsét, a hitét.

 
Ha a húr elpattan,
a lelkünk hárfáján,
szívünket bú marja,
minden dobbanásnál.
 
Csukjuk szempillánkat,
nyugalmat keressünk,
lelki szem mit láthat,
csak arra figyeljünk.
 
Fehér felhők tánca,
égi zenét hallat,
lelkünknek hárfája,
új húrokat kaphat.
 
Ez a legszebb zene,