Hajóm már a parton áll,
kiszáradt alatta a tó,
a sirály már nem száll rá,
tán pihenőnek sem jó.

Még néhanap megnézem,
ő múltam egy darabja,
van róla pár emlékem,
mi torkomat kaparja.

Szép fényesre lefestve,
hasította a vizet,
táncoltak rajt nevetve,
vagy várta a kis sziget.

Nyomomba jár, mint hűséges kutya,
olyan árnyékféle, retyerutya,
bemegyek egy szobába, már ott ül,
van hogy zenémbe belehegedül.

Csak megkérdezi, hogy hova megyek,
majd odavetik kíváncsi szelek,
oly kíváncsi, majd körül szaglászó,
ez egy undorító csúszó-mászó.

Tükörből kilép a csönd
borzongató kacagással,
búvik a lombok alá
egy árva, elűzött madárral.

Az álom - függönyét hordozza
versekből szőtt üzenettel,
míg a szavak üvegcsarnokából
kilépett török üvegcseréppel.

„Apák Napján” emlékezem
A drága , jó Édesapámra
Ki mind a hat gyermekét
Ölelő karjaiba zárta
Mindig volt hozzánk
Kedves szava, szólása

csillogott, ameddig csak lehetett
örömtől sírt, vagy éppen nevetett
ha színpadra lépett, tombolt a nép
keze alatt égett a zenegép

hangja megrázta a betonfalat
extázist keltett néhány perc alatt
őrült hangulat, ragyogó fények
kísérték hangját s törtek az égnek

csak álltál ott velem szemben
de én hozzád sem érhettem
karomat nyújtottam feléd 
s vettem tested üzenetét

ne gyere közel, nem szabad
távolról iszom szavadat
csak távolról öllelek át
és várom végre a csodát

mily kegyetlen ez az élet
itt vagyok, köszöntenélek
negyvenöt éve születtél
nekem mindent jelentettél

Voltál életnek nyíló virága,
férjednek édes asszonysága,
voltál kiteljesedés gyönyör,
boldogságvizéből mert vödör.

Két kebled játékos rengése,
két ajkadnak édes bizsergése,
formás combjaid hullámrezgése,
hófehér tested tekergése.

Ballagás egyben öröm és bánat,
elhagyod társaidat, iskoládat,
valós élet jön majd most ezután,
szemedben könnycsepp, kezedben tulipán.

A múltnak mély kútjába
már ne nézz bele, kérlek,
ne bolygassuk, pihenjenek
a régi szép örök emlékek.

Ha leülsz kútnak kávájára,
hallasz csobbanásokat,
ahogy múlnak az évek,
vizébe a hónapok hullanak.

Anyám Anyám, tudom hol vagy Édesanyám,
ott hol megelőzött téged az én apám,
sírkert egyik sétaútja, hozzád vezet,
ima után elmondom tán, egy versemet.

Nyílnak már orgonák, csenevész a fürtje,
nem dúsak, torzak, ez is kornak sérültje,
panaszszóra mégsem nyílna, most az ajkam,
hiányod sok év után is beforratlan.

Elmúlt évek súlya alatt
összegyűltek az emlékek,
elfolyt idő árja alatt
megmaradtak a fényképek.

Tudom, hogy írtam neked,
ám válasz sosem érkezett,
megőriztem azt a szépet,
amit adott a képzelet.

Láttad-e fényét
a rohanó vonatnak?
Áttetsző homályát
a párás ablakoknak?

Láttad-e a költőt sírni
egy züllött éjszakán?
Sörös kupa mellett,
söntés lucskos pultján?

Láttad-e a lányt?
Ki eltűnt nesztelen,
mint hűvös árnyék
a pirkadó keleten.

A falusi kertek alatt,
szikrát szóró napsugarak.
Lassan házak mögé bújnak,
az árnyékok fátylat húznak.

Virágzó fákat még érint,
illatos mámorban fénylik.
Mint menyasszonyt simogatja,
melegével elringatja.

Házak felett a kémények,
büszkén állnak és kemények.
Ők még a napban strázsálnak.
onnan messzire ellátnak.