Évszázadok versfodrában,
ének zeng a rímcsokrában,
vonó húzza a dallamát,
boldogságot, vagy balladát.

Van mikor csak vágyakat ír,
papírra néha könnyeket sír,
szép Honáról népéhez szól,
rázza fel így álmaiból.

Van ki rávési, fűzfapoéta,
így is éri néha kritika,
erős héj védi a klubbot,
írói elefántcsont tornyot.

Emlékeimben virágos réten ballagok
Átkarolnak kék, s lila illatok
Csokorba szedem a sok, sok virágot
Búzavirág oly kedves nekem
Kék színével ragyog a búza földeken

Búzatábla szélén virít
Kék színével
Felém üzen,felém int
Ember szívet boldogít

Ülök bámulom, már tízszer olvastam,
mit takarnak szavak, hiába boncolgattam,
első helyezést kapott, ez a nyolc sor,
micsoda nagy költő, vagy inkább piktor.

Festett szavakkal semmitmondást ecsetelt,
de remélem, kritikát adó szájra nem tenyerelt,
bánattal szövött gondolat felszámolja magát,
de ha bujkál is, nem keresi küszöb zugát.

Egy repülő hangja suhan felettem,
lassan, kimérten, elrendezetten,
a távolban elzúg egy száguldó motor,
a közelben önfeledt kiskutya csahol.

A kert végén madarak csiripelnek,
napfényről, szerelemről énekelgetnek,
a szomszédban valaki épp kalapál,
egy kakas kukorékolva felkiabál.

(József Attila születésnapja)

Hát ennyi volt csak az élet!
Utókor állít csak emléket
Rideg betontömb a sírja
Emlékvirág a koszorúja

Mi őrizzük, mint a lángot
Míg élt, megakarta váltani a világot
Szegények sorsának kenyerét ette
De lobogott benne a lánglelke

Napsütötte tavaszi nap,
szirmot bont a nárcisz,
fehér, sárga csillagarca
már messziről látszik.

Mámorító, édes illat
hófehér lepelben,
sárga párja kelyhe mélye
méhecskét vonz s rejt el.

Hajladozik jobbra, balra,
ha szellővel játszik,
s bólogat, ha megcsodálják,
ó, de kedves nárcisz.

Ha felhő lennék magas kék égen
Szállnék repülnék, szabadon , szépen
Bárányfelhőként a nap rám ragyogna
Úsznék a kék égen rátok mosolyogva

Ha eső felhő lennék, sűrű cseppekben esnék
Isten áldása lennék
Minden vetést virágot jól megöntöznék
Ha rossz kedvem volna, sötét felhő lennék

Dércsípte fehérséggel fogadott a reggel,
így megvolt a reggeli is tele mérgekkel,
virágzó barackfák megfázott bibékkel,
ablaknál állok, elszállt reményekkel.

Nem elég, hogy betegek a diófák,
rátapadt a fagyott dér, mint testre piócák,
ember is viseli, éveknek fájó terheit,
betegség gátolja, hogy véghezvigye terveit.

Játszik a hegedűs, életét meséli,
vele, benne a zene üzenetét érzi, 
s amikor hegedűjét hallja,
maga is benne él a dalba.
Akkor érti meg a szív s a lélek
varázsát, életét a zenének
és ahogyan szól a hegedű, szépen,
ő a világát szüli meg a zenében.
Vágya szárnyal a hegedűben,
--elképzelhető gyönyörűen--

Álmaimban eljött hozzám
Karjába zárt az Édesanyám
Boldog mosoly ült az arcán
Szép álom volt, valóság tán

Visszatértünk udvarunkba
Mint,ha most is ott várna
Virágoztak az orgonák
Köszöntöttem a legjobb édesanyát

Tipeg, totyog, meg, meg áll
Okos szeme csak úgy ragyog
Áll a baba, arca mosolyog
Ruhácskája díszes székely
Ezt nézzétek, büszkén lépdel

Megnövök én nem sokára
Édesanyja féltve vigyázza
Nézzétek ti jó emberek
Hogy nevetek, hiszen megyek!

Elfogytak az órák,
elfogytak a napok,
hideg fénnyel mesélnek
a kacsingató csillagok.

Volt valahol távol
egy élet - egy világ,
közelében galaktikák,
és egy darabokra esett valóság.