(Világ Költészet és Boldogság Napjára.)

,,Hol a boldogság mostanában?"
Kérdezte tőlünk jó apánk
,,A meleg fűtött szobában!"
Feleltünk rá mi testvérek boldogan.

Hol a boldogság mostanában?
Felragyog a nap, olvad a hó a határban
Hóvirág kinyitja fejét
Erdő mélyén megszólal a nyitni kék

Reményt vesztve
Mész porzik az út utánad
Nehéz súly, gond nyomja vállad
Holnap hova hajtod le fejed
Tudod ezt a sorsot nem érdemelted!

De megállj, utak bús vándora!
Ne futamodj meg hazádból soha!
Nem vár rád Kánaán, mézzel telt folyó
Itthon kell maradnod az lenne jó!

Karod ölelése nyakamat átfonja,
szemeid égő tüze arcomat pirítja,
csilingelő hangod ajkaid harangja,
nyeljen el lelked szerelmes óceánja.

Ott a habok között, lelném örök álmom,
lenne nekem a legcsodálatosabb álom,
nem, onnan én sosem, sehova nem vágyom,
szeretnék ott testeddel együvé válnom.

Sírtak a felhők, könnyezték a napot,
eltévesztették az ünnepi dallamot,
de lelkedben öröm várakozás tombolt,
szerető szíved vágyón hazagondolt.

Ott a régi fészek, igaz megkopott fénye,
szeretteidnek még élő az emléke,
cica ki ácsingózik kis maradékra,
mindenhova potyogtató tojásrakókra.

Kipányvázhatnám
tavaszi nap sugarát,
nincs olyan kötél.
       "
Tőzike kinyílt,
ibolyák virítanak,
reggel még vacog.
      "
Adj Istenem már
imáimra jó választ,
oldozd fel bűnöm.
      "
Vacogok fázom,
keseredett a lelkem,
bimbók elfagynak.

Sándor, József, Benedek
Mi történt veletek?
Sándor zsákja kilyukadt
Hozta nyugatról a szélvihart

József ébredt ragyogó fénnyel
Zsákjában dara, tele hópehelyjel.
Fényes nappal zsákját vállára vette,
Lyukas volt az is, nem vette észre.

Bár vesd fejemre, sok sok hibám,
mégis Magyar nyelvre, tanított Anyám,
anyanyelvem oly szép, kifejező,
mint anyai szív, karral ölelő.

Anyaföldem e hon, a barcsi mező,
Dráva part, hajladozó fűzfavessző,
tört ugar, gyantaillatú fenyvesek,
tölgyesekben vargánya, mit felfedek.

Fáztunk most már mind eleget,
Sándor hozhatnál meleget.

Védtelen lélek volt, sebezhető,
magányos sziget, vad hullámok között;
a tenger csak jött, és ellepte őt -
nem volt hatalma a végzet fölött.

Az ártatlanság - könnyű üvegfonat -,
végül ezernyi súlyos darabra tört;
szárnyszegett sirályként sárba ragadt
a könyörtelen, tömör vízfal előtt.

A tükör egykor ellenség volt,
Majd baráttá vált egy szép napon,
Amint végre úgy döntöttem, elfogadom:
Ez vagyok én - s bárhogy is van, hagyom.

Reggelente világosan, tisztán,
Mosollyal tekintett rám,
Jól megértettük egymást,
S az életet is akkor, talán.

Vágtában ringató
a fakó hintaló.
Nyergében ül Palkó,
nyikorog a padló.

Előre dől a ló,
vele dől a Palkó.
Gyí, te ló, gyí, te ló,
biztatja a Palkó.

Szivárványt láttató,
hegy-völgyön vágtató,
köveken koppanó
úton visz ez a ló.

Szikrázik a patkó,
ám a ló kitartó.
Amott egy kaptató,
elfárad rajt` a ló.

Bimbódzó kis növényből, kibomlik a gyönyör,
addig míg engem csak a kíváncsiság gyötör,
múló időnek darálója, érzék nélkül kattog,
pirinyó kis életben, egyből hárman vagytok.

Ez a múlt a jelen, majd jövőnek képe,
így írja be magát, létnek aranykönyvébe,
a mag hordozója, egy hatalmas csodának,
akár fű, fa, vagy virág, mit sokan csodálnak.

Hosszú szenvedés 
után meghalt  szeretett
feleségem. Gyász

Százezrek küzdöttek érte,
apák, s fiúk együtt léptek,
bíztak, hittek és reméltek,
patakban folyt hősök vére.

Mélykék éjfél tengerén lebegek
Átjár a mosolyod s csillagot nevetek

Holdfény-hullám ringatja kezemet
Szívedig evezek s egyre csak szeretek

Hasztalan hívott Amszterdam, London,
Itthon hordozom sorsomat, gondom,
Itt tartott e szív-alakú ország,
Utamat állta sok rozsdás korlát,

Ezer koszorúér fut szerteszét,
Itt gyógyítgatom lelkemnek sebét,
Széthúzás, közöny és ellentmondás,
Nekilendülés és megtorpanás,

Halk éneke így is messze hallik.
tavasz tündére nem mélyen alszik,
hóvirág szirmán vízcseppnek gyöngye,
búcsúzó télnek itt hagyott könnye.

Alázattal hajt fejet, nem fázik,
napfényével is néha komázik,
lassan dermedtségből élet indul,
szürke égbolt azúrkékre tisztul.