Varasodott szívemet,
összefont tüskés inda,
karmával, tartotta gúzsba,
kínzón gyötörte lelkemet.
Keserű könnyem,
nap nap után mosta,
Patakot fakasztva,
kitikkadó ereim itatta.
Egy kósza fénysugár,
véletlenül beragyogta,
megeredt, s a még kopár,
rögöt életre fakasztotta.
Egyre erősebben,
kúszni kezdett,
gyengéden simította,
a keseredett lelket.
Kedves szavakat dúdolt,
az elveszett reménybe,
a szürkeségbe színt hozott,
erős szerelmét szőtte.
Mára illatos virágoskert,
duzzadó véráram lüktet,
mi erős gyökereket vert,
s új boldog cserjét ültet-