Éjszaka csendjét
átszeli hangja,
öblös e bőgés,
harcra hívás,

győzelem által
párra találni
büszke bikának
nagy kihívás.

Rengeteg alján
harsan a válasz,
torka szakadtán
retten az éj,

nyolc pata dobban,
jöjjön a párharc,
csattan az agancs,
súlyos a tét.

m. i,

Remény kísérget várva a tavaszra,
Bár csupa talány és kérdés az ember,
Tervez, okoskodik, de tenni nem mer,
Övé a világ, de saját árvája.

Egyszerre kishitű, gőgösen balga,
Kezében erő, szerszáma csodaszer,
Élet elixír, önpusztító fegyver,
Majd nem marad más, csak biblia, ima.

Levél az öreg platánhoz
Szeged városába
Házunk előtt állt egy platán
Tavasz eljött madár dalolt az ágán
Öreg platán elsuhantak az évek
Törzsed megnőtt, neked írom levelem

Leveled zöldell, lombot növeszt
Fogadd tőlem ezt a levelet
Megkérdezem tőled fájón
Susogd el a hírt, de ne fájjon

Törött szárnyú angyal lettem,
Elvette tőlem a kaszás,
Kit én eddig védelmeztem,
Mit ér az életem ma már.

Kellék nélkül egy nő vagyok,
Fájdalom gyötri a szívem.
Mert már csak arra gondolok,
Hogy velünk ezután mi lesz.

Régóta a katáng
az egyik kedvencem,
várom a júniust,
hogy újra megleljem.

Égszínkék tengerként
hullámzik a szélben,
látványa üdítő,
nyugtató a réten,

útszélén hajlongva,
virítva, kedvesen,
mezőkön tündöklőn
napfényes helyeken.

Csillagként ragyogó
mezei katángom,
nyaramat ékítő
boldogságvirágom.

Siratom a nyarat,
a napfényragyogást,
a vándormadarat,
őszi levélhullást,

jeges padon alvó,
reményvesztett embert,
kire a fagy rajzol
utolsó keresztet.

Siratom a hazát,
nagy Magyarországot,
minél gyönyörűbbet
ember még nem látott.

Vad nyugati szél
Egy történetet mesél
Elhagyott házról
Szeretetről, gyermek kacagásról

Üres a ház, nem fűstől kéménye
Csendes itt az udvar, a kert
Némák a gyermek szobák
Lehunyták szeműket, bezárták ablakát

Bús kutya is hiába ugat
Idegent vélt jönni, de elhallgat
Üresek a madár fészkek
Nem kell már a rigó ének

Tollhegye serceg halkan a papíron,
a sok feltolult gondolatot írom,
kezem megáll, majd nézek a semmibe,
ó mennyi szavat fogok a kezembe.

Most csak úgy szórom hintem mindenfelé,
négy égtáj, vagy inkább kétszer hét felé,
jussanak oda is, hol nem is várják,
zengjenek tőlük, hegedűk és hárfák.

Bárány ballag bíbor réten,
legelészik ott serényen,
bendő tele, szép az élet,
jó a kedve, nem is béget.

Bárány ballag szikes réten,
bánatosan, búsan lépdel,
kopár a föld, a Nap éget,
fű hiánytól fel-felbéget.

Emlékszel mikor búcsúztunk?
Fiatalon szét vált utunk
Tele reménnyel ment vonatunk tovább
Meghódítani jött felénk az ismeretlen világ

Azóta sok idő száguldott idővonatán tova
Milyen volt életünk, egy nem várt csoda
Szélsebesen repült velünk a vonat
Jó, s szép, öröm, bánat kísérte utunkat

Csak úgy futólag -
érintsed ajkaddal
az én ajkamat,
hadd érezzem édes,
bódító illatodat.

Csak úgy futólag -
nyújtsd felém kezedet,
tapintsam ujjaid begyét,
halkan rebegem füledbe
becéző, drága nevedet.

Csak úgy futólag -
adok majd hálát
az emlékező múltnak,
meg a viharos szeleknek,
hogy elibém sodortak.

Az erdőszéle illatár,
Rajta ül meleg napsugár.
Lila szirmok delej alatt,
Illatfátyol tőlük fakad.

Sűrű erdő kőrbe ölel,
Lombjaival üdén zöldell.
Leveleket ringat a nap,
Sugara ér földet avart.

Simogatja lánynak arcát,
Cirógatja zöld kalapját.
Hosszú haját szél kócolja.
Suhog a bő hosszú szoknya.

Most már mindenki szeret Téged
az életed halálod így kerek