Hangos szóval kiálltok a magasba
Az Apátság fala néma marad!
Nincs már visszhang, ami kiált
Nincs felelet, néma a szád

Messze látok a Balaton víztükre felett
Kérdésre nincs, nem jön felelet!
Imára kulcsolom kezemet
Az oltár előtt letérdelek

Megszólal a csengő itt a vég felé
Istenem tudom, Te jössz felém
Az ajtónál állsz, fényözön tenger
Ide az ember belépni nem mer

Tudom megígérted, vársz reám
Sosem feledtem el életem során
Mindig hozzád szállt imám
Nehéz időkben is hozzád fohászkodám

csak egy kapu választott el
mégis nagyon távol voltál
virtuális öleléssel
gondolatban átkaroltál

hiányzik már nekem nagyon
hogy végre megöleljelek
de nem lehet, és csak hagyom
hogy távolról integessek

hol vannak a régi képek
a sok vidám, boldog emlék
úgy hiányoztok, gyerekek
nincs bennem más, csak üresség

Mennyi szeretet van
egy csésze teában?
Egy tenyérnyi földben?
Egy madár dalában?

Mennyi szeretet van
egy hűs hópehelyben?
Egy kimondott szóban?
Egy meg nem írt versben?

Mennyi szeretet van
a fű illatában?
Egy hulló könnycseppben?
Egy szívdobbanásban?

Vajon milyen lesz a holnap,
ha a holnap nem jön el,
tán boldog mosoly az ébredés,
vagy tele leszünk őrülettel.

Úgyis jöhet a holnap, nélkülünk,
esetleg egy felhőn csücsülünk,
nem sírok, könnyem is selejt,
egyszer majd mindenki elfelejt.

Lépjél be, nézz körül, meglátod,
benne a gyógyulást találod.
Bármilyen nyavalya érkezik,
gyógyfűből ellenszer létezik.

Természet ringatta lágy ölén,
harmatcsepp takarót szőtt fölé.
Napfénnyel etette, táplálta,
csillagfény vigyázott álmára.

A Földnek ki kell lassan várnia
Hogy elmenjenek az istenek
Nagy durranás helyett jön halk agónia
Aztán a madarak némán intenek
Búcsút a jel milliárd végső szárnycsapás
Az embert mert felfuvalkodott
Leteperi önnön ereje majd a lágy sorvadás
Az élet szinte észrevétlen lesz majd halott.

2013. 07. 24.

Megfigyelted már egy tiszta, nyári éjszakán
a csillagok hogy élnek s lüktetnek odafenn?
S éreznek is épp úgy talán,
ahogyan te, 
akkor és ott,
azon a mélykék, gyönyörű, nyári éjszakán…

A kertek fái rózsaszín színpompa,
Fürdeti a lágyan langyos napocska.
Ontja sugarát a fényével éltet,
A ház népe virágillatra ébred.

Ablakhoz hajlik a barackfa ága,
Tükrében nézi mily szép a ruhája.
Röpülnek is a zümmögő méhecskék,
Virágport kapnak az éhes kis bibék.

Zsibongnak a madarak
az alvó bokrok alatt.
Búcsúzik tőlük a tél,
lába nagy tócsába ér.

Gödörbe léptem míg az eget néztem
csak epizód lélek- napfogyatkozás
fekete kalap odafenn az égen
valaki valahol csak gödröket ás
az értelem a ködön mindig átlát
csak homályt kap de fényt ad az egésznek
betemeti a gyűlölet vak árkát
a halandók már egymástól is félnek
egy óriás-rosta most űrport szitál
részegen roncs planéták száguldanak

Selyem pázsit, tarka rét,
nyílik már a margarét`,
közte vadnyúl meglapul,
kicsi szíve ver vadul.

Róka Rudi üldözte,
ott lihegett mögötte.
Gondolt egyet a nyuszi,
így kell futni, nézd, Rudi!

Felvette a nyúlcipőt,
így nyert előnyt meg időt.
Teste megnyúlt, úgy futott,
árkon bokron túljutott.

/Csibi Gyuláné szűrhímző emlékére/

Elment szépen, csendben, hosszú álomútra.
Mennyi szépnek, jónak volt földi tanúja.
Ám a ráncok arcán mutatták (takarva),
Hány reményt szorított erős asszony-marka.
Borongós tavasz van… én csak csöndben állok
Ott, hol alszik békés, csöndes síri álmot.