Olyan őrjítő, hogy ebből az életből
Egyszer ki kell folyni végleg,
Megszűnik minden, se sóhaj,
Se ölelés, se hangok, se képzelet.

Se levegő, sem színek, sem gondolat
Lassú porladás, apró csontokig elégés
Vagy egy vízsugárral örökre eltávozás
És semmi több, vége, mindennek vége.

A régmúlt növekszik,
az idő egyre fogy,
semmire se vágyók lépte
nagyon lassú - a térd rogy.

Lépcsőktől nehéz a lábad,
a pince mélye egyre hív,
nem kell a korsó - félre,
lopóból mélyet szív.

Ajándéka a hegynek
pincébe rejti kincseit,
jó kedvre vagy búra adja,
hordó ereszti könnyeit.

Az emlékezés is koszorúvá válik,
szemedből néha kirobban könnyed,
tövisből font árnyék, mely kísér,
kővé vált megsebzett szíved.

Kinek kezdete nincs, annak vége sem,
szikrázó nyomokban Csillag kihunyt,
megérted már azon hideg teleket,
mikor szán nem siklott, hó sem hullt.

Kövek között csermely csobban,
Csendes most az erdő.
Őzgidának lába dobban,
Száraz a levegő.
 
Itt a finom friss hideg víz,
Üdítő ereje.
Addig-addig szürcsölgeti,
Szomját oltja vele.
 
Lábaival kövek között,
Egyensúlyban ringó.
Mellette fehér fürdőző,
Pancsoló pillangó.
 
Tengelicnek a nótája,

Hajó küzd a tenger vizén, korbácsolja hullám,
árbócán a vitorlája széttépve lóg, kurtán.
Egyedüli reménysége, kikötőt találni,
ha nem akar sziklák között, hullámsírba szállni.

Megpillant a kapitánya, távol egy kis pontot,
amíg oda elbukdácsol, űzi még a roncsot.
Ki kell kötni bármi áron, nem lehet itt vége,
úton vannak oly régóta tán már ezer éve.

Ó Istenem, hogy mik vannak,
gazdagok is siránkoznak,
harácsoló tolvajt kiállt,
kárpótlási jeggyel, erdőt kivált.
Szarkáktól fél dicső lovag,
sok banántól nő a pocak,
elkopnak az aranyfogak,
várja hogy jöjjön szeretetcsomag.
Kastélyt álmod, földbirtokot,
ám még nem láttam mit alkotott,
magát mindenki fölé helyezi,

Kedvesemnek

Az ég ajándéka Te vagy nekem,
remény élteti mindig a szívem,
hogy egyszer meglátod bennem
azt, amivel mindig is rendelkezem.

Te vagy az a minden,
ami a világ nekem,
vagy Te életem része,
Te vagy a szerelem.

Az én barátom a magyar nóta,
rég nekem húzta a Dunda  Pista,
ma fejfáján néha madár dalol,
az én nótám most a Drávába hull.

Habok hogy csócsálják a dallamot,
parti bokrok fák, ontják a balzsamot,
"Almafavirág az életem,
elhervadsz majd te is énvelem"
zenél a nagy folyam parti köveken,
lábnyomokat mos a víz, szürke fövenyen.

Késő délután ültünk vonatra,
fapados kocsikat gőzös vontatta.

Forhant létben hogy pusztul a lélek,
elhalványodnak a csillagévek,
mi csak három dimenziót látunk,
negyedik az idő, miben sétálunk.

Ám nekem van még egy másik titkos tér,
ez az éjszakai csillagszekér,
álomdimenzióm abba pakolom,
ez az enyém, senkitől nem rabolom.

Ott zöld lombok alatt, 
hol tiszta forrás fakad,
kék meténg ad szőnyeget,
vízparti utad arra vezet.

Több száz éves tölgyek,
melyet liánok ölelnek,
ős Dráva volt medrének,
két tó maradt emléknek.

Vörös part és Kis bók,
horgászoknak tanyája,
ám a festők is kedvelik,
vásznaik örökös témája.

Főnixmadár tért úgy vissza,
hogy tűzben újjászületett,
érzem én is, hogy heves láz
égeti, mardossa a lelkemet.

Szavak közé veszik lelkem,
mámoros kalandra vágyom,
tűzmadarak tépték szívem,
futott el így, ha volt ifjúságom.

Nem adom oda soha álmaimat,
nekem remény, életemnek kövei,
ha teljesítésük balul sikerül,
belőlem hullanak lelkem könnyei.

Másnak így csalódást nem okozok,
viselem bátran ütéseit a korbácsnak,
akkor sem adom az álmaimat,
ha ez tűnhet csak utópiának.

Három kérdés, három válasz,
mind a három kedves támasz,
egyik ilyen, másik olyan,
mind a három édes folyam.

Apák papák, és nagypapák,
jönnek lányok, fiuk, unokák,
szép ünnepet köszönteni,
legyen kit boldogan ölelni.

Nevükön szólítja boldogan,
nevüket értik pontosan,
Nelli, Trixi, és Ágota,
ám ott van még négy unoka.

Milliók, milliárdok előttem, utánam
 

Mögöttem, előttem milliárdok járnak
fogolyként a télben, kitárva a nyárnak,
a szennyes felhők felett közös a kék ég,
a többség vagyok, és egyben a kisebbség,
már mindvégig leszek, ahogy mindig voltam,
most még elevenen, akkor is majd holtan, 

Távol csaholnak a kutyák,
harang mélyet mozdul,
est szövi sötét leplét,
cicánk egérrel viháncol.

Céltalan röpködő denevér
ide-oda cikázva kapkod,
éji bogarakra vadászik,
míg pillangó fényre csapkod.

Így mélázok házunk teraszán,
látom fenn a sötét kupolán
millió Csillag hogy ragyog,
gondolataimmal csak vagyok.

Fakult felhők türkiz egén
így apák napja ünnepén
lánykáimnak szép ajkain
hangzanak a rímrajzaim.

Hétköznapok szürke egén
feltűnik egy ünnepi fény,
három lányka ölel körbe,
majd így kerül hab a sörbe.

Míg ti vagytok nekem hárman,
nem lesz nekem vetélytársam,
féltéseteket úgy érzem,
mint adom viszonzásképen.

sokan úgy vélik, mondd ki bátran, mi bánt
de te úgy érzed, hogy ez lehetetlen
mert ezzel csak izzítod azt a vulkánt
mely, ha kitörni kell, fékezhetetlen

annyi minden bánt, és annyi minden fáj
de kimondani mindezt mégsem lehet
ha békére vágysz, már nem kell a bűbáj
hallgatással védheted becsületed