Türkizkék az égbolt ege,
Eger ide jaj de messze.
Onnan jött a derék Dani,
Arája a bájos Andi.

Korán, mikor a nap épp kél,
Ráró kettőjük elé lép.
Rege is szól ma már róra,
Felpattannak e szép lóra.

Messze futnak sörény az ék,
Vadregényes csodás a kép.
Visszajönnek hol van egy köz,
Fürge a ló simul nem lök.

De jó a madárnak fenn a magas égben,
láthatja a tájban azt, amit én képen.
Szőnyeget virágból, sátrakat a lombból,
apró farkasokat egyazon alomból.

Építhet fészket is, bárhol a világon,
hintázhat vígan a legmagasabb ágon.
Nem zavarják határok, vagy bántó beszéd,
szabadon szárnyalhat, nem kötik meg kezét.

Szeretem:
a tájak minden csöndjét,
éj -viharnak kitörését,
víz robajnak nagy sodrását,
Égi tűznek az áldását.

Bal kezemmel kezelem az egeret,
bal kezemmel írom a verseket,
bal lábam is már lassan helyrejön,
jobb kezemen a varrat majd kijön.

Bennem oly erős még az akarat,
sokszor mormolok varázsszavakat,
páran engem önfejűnek tartanak,
ezek mi másoktól elválasztanak.

Csillagok csöndjének
fényében kivirágzik az éj.

Öreg idő fogságában,
nyári hajnal illatában,
keveredik kávé zamat,
cseresznyefán madárcsapat.

Beérett már a cseresznye,
bizony-bizony szedni kéne,
mosolygó és sötét vörös,
szedése nagyon csökönyös.

Fiatalok szétfutottak,
öregek rá, csak ácsingóztak,
a meggyvágók rá-rá csapnak,
nekünk így nem sokat hagynak.

Földanya hallom a szíved,
égre hajlik a dal

Fáj, amit el kell mondani!
Fáj ez a bekötött szájú világ
Csak az ember szeme villog
Elzárták a föld mosolyát!

Jéghideg lett az ember szíve
A szegénynek nincs semmije
Az érdek két lábon jár
Nem törődik ezzel már a világ

Vibrál a távol nyár melegétől,
tarkállik a határ virág mezejétől,
pipacsmező oly vörösen izzik,
ég kékje pamacsokkal hozzáillik.

Hemperegnék rétnek illatozásában,
mint halacskák tó valóságában,
gyermek vagyok újra, játszadozó gyermek,
de már akkor utat találtam költészetnek.

Gyásznapok sokasodnak
Fájdalmak soha el nem múlnak
Emlékeid TRIANON nem fakulnak!

Csattan az ostor, levegőt hasítja
Fáj Trianon,utca visszhangozza
Hangos az utca, honnan jön ez a hang
Kiért szól megint búsan a harang

Hol voltál, mikor vágyak tépték lelkemet,
belsőtűz égette, nyughatatlan szívemet,
keresve kutatva jártam a világot,
napfényt nem láttam, csak gyertyavilágot.

Hátrahagytam fűrészt, fúrót, gyalut,
nyugdíjaztam az öreg gyalupadot,
ó Istenem mily káosz vett körbe,
több bánat mint örömkönny a szemgödörbe.

Nem maradt más csak a beton,
bombával döntötték romba,
kihalt tájon már nincs élet,
csak a falak fura tornya.

Rejtőzködőket keresnek,
akik féltve az életük,
tán föld alá bújtak tudván,
helikopter köröz felettük.

Mit gondolt, ki parancsot adott,
katonásdit akart játszani,
a világot lerombolni,
és mindent elpusztítani?

Egyik nap csak telik a másik után,
a kerekek futnak az ismert utakon,
kövérre hízik monoton-pirulán
a lelkeket fojtó, néma unalom.
 
Napszemüveg mögé csendben elbújva,
 - már a kávé is kihűlt, komolytalan
a próbálkozás -, az ébredés súlya
még tétova lábakon összezuhan.
 
A következő kanyar mögé érve