Színes szőnyeg terül a fák alá,
szél rajzolja naponta új mintáját,
faágán búsan nézi egy madár,
ő is elveszítette szép gúnyáját.
Az ősz hangolja vihar gitárját,
megvadult szellő vágtat lánctalpakon,
nyitja már a tél álmos pilláját,
így válik bősz vaddá a domboldalon.
Ködfátylak szállnak bús álmatagon,

Őszül a táj fátyolt lenget,
Távozó nyárnak integet.
Hűvösödő szellőt hozza,
Fehér törzsű nyárfák sora.

Levelei színt váltanak,
Sárgán,zizegve hullanak.
Vastagodó avar között,
Tücsök úrfi ugrál, zörög.

Fák mellett nyílik a hűs táj,
Sárga ott is minden fűszál.
Termények már mind beértek,
Gyűjtögetik szorgos népek.

575575

Emberek állnak szélben a támfal előtt.
Ott állok én is, messziről jövök. 
Várom a besorolást. Ügyetlen körök, 

zörgő levelek szélölelésben, körbe- 
szaladó álmok. Csillag milliárd,
reggeli fényben pára a leveleken. 

Párás hajnalt lehel nyárutón a föld,
augusztus abroszára rákönyökölt,
kelőnap ijedtében hunyorogva nézett,
ám bátorságot szedve fényesen lépett.

Lénárdos haiku  575575

Szanaszét esik szét az öreg házikó.
Tapaszok itt-ott, nagy folt hátán folt. 
Valami kívánalmat még tartogatott. 
 
A düledező kerekes kút vödre vár. 
Halli, ha csobban, még csak nyikorog, 
de nem húzzák. Rozsdásak a nagy csavarok

Kinek sok van, kinek kevés,
vagy éppen csak pont az elég,
van ki rakja nagy halomba,
reszket érte, ki ne adja.

Beosztani, számolgatni,
fizetésnap sóhajtani,
végre van az ételére,
vagy éppen a gyógyszerére.

Van ki szórja, bőven folyik,
van olyan, ki adakozik,
mindenkinek más a fontos,
ha gazdag, vagy éppen rongyos.

Az álom mindig

Az álom mindig az éjszakai élet 
vágy talentuma. Benne tükörkép 
egy elérhetetlen fény új buborékja.

Csodás vagy, maradj. A menekülés  
az akaratod. Kíváncsiságból,
Már vissza-vissza nézel távolabb is vagy.

Ha falevelek borítják a lépcsőt,
szélnek hívjuk a lengedező szellőt,
a forróságot felváltja langyos nap,
a nyár tovatűnt, az ősz már itt maradt.

Fények játszanak délután árnyakkal,
szél száraz levéllel, kócos hajammal,
kabátom nyújtózkodik, hogy kivegyem,
vége van a nyárnak, már nincs kegyelem.

dobog dobog dobog a szív
lüktet az élet a tűz szava hív
vágta a széllel nincs ma határ
szabad a lélek és messzire száll

dobban a mélyben az isteni szó
olvad a fényben az illúzió
perzsel a szfinx szeme ébredni hív
olvad az én fala nyílik a szív

2021. augusztus 21.

Hosszan kanyarog a kettősség útja,
magas hegyeken, mély völgyeken át,
csak az örökkévaló lélek tudja
bejárni minden zegét-zugát.

Életek, halálok hegyláncain túl
néha kimerülten a porba zuhan,
majd megrázza magát, újra elindul,
előtte áll még jónéhány futam.

Mi kell az embernek, hogy boldogan éljen,
meglássa mi szép lehet a kopár bércen,
tudja szeretni az eső kopogását,
vagy a nyári nap égető forróságát.

Miért csodás az erdő rendje, törvénye,
egy finom forró kávé csorba bögrébe,
vagy a folyó csendes, békés csobogása,
mi víz zoknit rajzol körbe a bokámra.

Boszorkány szél
ölelj körbe,
vigyél- vigyél
messzi földre.

Az égben van egy kis sziget,
ahol már senki nem siet,
mert a lélek itt névtelen,
és már látszik a végtelen.

Vissza nézhetsz utoljára,
elmondhatod ezerszámra,
imáidat, könyörgésed,
kérheted az üdvösséged.

Ha majd a kaput átléped,
utolsó lapod kitéped,
a hídon félve lépkedtél,
tudni fogod, hogy végeztél.