Kicsit más mint a többi,
kicsit kilógsz a százból,
bár a másság oly csöppnyi,
kicsi tánc csak az árnytól.

Lelked szabad, máshol jár,
eléd tárult a végtelen,
ki tudja hol, merre száll,
míg játszol oly csendesen.

Gondolatod sose bánd,
már elnyelte a semmi,
lehet furcsa mire vágysz,
de te meg merted tenni.

Voltunk, vagyunk, leszünk, hisz erőnk a hit,
nemzetünk kinevelt, sok kiváló államférfit,
Pozsonynál csatát nyertünk, mit tanítanak,
harangot délben, győzelmünkért kondítanak.

Oldalán egy tarisznya lóg, fakó
bokáig ér kantáros nadrágja,
vállán kopott, lyukkal teli zakó,
rég kék volt fején lévő sapkája.

Nem zavarja, hogy mindenki nézi,
amiért ő szakállas, rongyosabb,
úgy látszik kívül szegény de érzi,
belül lehet ő sokkal gazdagabb.

Olykor talán a némaság mögött,
sok hangos szó követeli igazát,
de légüres a tér, nem terjed hang,
nem hallani a valóság hű szavát.

Jer elő rejtekhelyedről, te varázsló,
tudod, aki a beszélőt némává tetted,
volna pár keresetlen szavam hozzád,
de kedvem is, hogy leszámoljak veled.

Kórháznak nincs illata, szaga van,
viseljük bizonyos állapotunkban,
nem szabad más beteg állapotát nézni,
mert az a sajátodat betetézi.

Hagyatkozzál orvosokra, nővérekre,
imádkozz, és bízd magad az Istenre,
hidd az ima segíteni fog, mert hiszel,
imáidra Isten meglásd odafigyel.

Ha egyszer majd választhatok,
vagy sorsolás dönt róla,
de ha mégis kívánhatok,
legyek mezőben vadrózsa,
vagy puha avar erdőben,
ringatózó nád a vízben,
pitypang a fújó szellőben,
kerti virág minden színben.

Parki padon ért a hajnal,
agyam telli gondolattal,
emlékekbe bonyolódtam,
dús harmattal mosakodtam.

Majd napfénnyel törölköztem,
erdészlakba beköltöztem,
gombát szedtem estebédre,
szederbor volt öblítésre.

Nekem csak négy jutott,
neked meg háromszor annyi,
nekem a fény jutott,
te meg kaptál sötét odút.

Ugye nem vagy elégedett,
mégsem vagy elszegényedett,
mégis a másé fáj neked,
habár növekszik bevételed.

Harácsolás egyszer megáll,
ha öregest veled leszáll,
rádöbbensz sok hibás tettre,
hallgass már józan eszedre.

Segíts a fecskéknek..
Szonett

Ne legyél magadba forduló, tétlen,
ne roskadt le csüggedten kis padodra,
ne hordjál vizet áradó folyókba,
kapaszkodj bizton saját értékedben.

Terved ne szálljon el a fellegekben,
izzon hát parazsad fel-fellobbanva,
lombos fád a képzelet, görcsös ága
imbolyog lelkedben, akár egy szellem.

A múlt lassan elballagott, emléke homályba veszett, a tegnap sem választhatott, szedte lábát elsietett. A jövő éppen hogy látszott, szürkület volt messzeségben, mire a holnap sikoltott, múlt leszek, hol a reményem? A jelen némán mosolygott ne félj, eljön a te időd, leszel még jobban csalódott, mert holnap már nem lesz jövőd.

csendben ültek ketten a tengerparton
és előttük morajlott a víztömeg
a hullámok zenéje messze hallott
hangosak voltak, és kissé dühösek

de őket nem zavarta ez, csak ültek
és a kislány átkarolta barátját
tudták, vágyaik majd beteljesülnek
csak hinni kell... hisz nem veszti varázsát

iszonyú már ez a nagy hőség
szólt fáradtan a kis elefánt
talán nem lenne vakmerőség
felkeresni a sarki sárkányt

ki éjjel-nappal tüzet okád
felhevítve földet és eget
megperzseli a fát és mohát
felforralja tóban a vizet

Esőcseppek csak peregnek,
csatornája van egeknek,
förmedvényes sötét felhők,
egyáltalán nem hízelgők.

Buli készül, égi buli,
ólat keres a kutyuli,
villant egyet az égi fény,
majd dörren morran a küldemény.

Telhetetlen éhes fajta,
habár tele kamra, pajta,
de mégsem vagyonra éhes,
boldogsága oly szegényes.

Nem szereti a játékokat,
erre matat, arra kutat,
összehordott hetet-havat,
feketét fehérre mosat.

Poharaztam poharaztam,
palackot hát mind kiittam,
Kékfrankos volt a szép neve,
hatott nagyot a hegy leve.

Búbánatra semmi okom,
nótámat majd elhúzatom,
cigány ugrik készségesen,
húr bíz szakad bőségesen.

Szombat délután, hogy milyen csöndes,
légmozgás is, már majdhogynem szeles,
a szárnyas jószág is árnyat keres,
fáknak lombja, olyan köztes zöldes.

Ni a morzsa, gödröt ás magának,
a nedves föld hüssöt ad hasának,
selyemakác a napfényben díszlik,
virágja mint legyező szétnyílik.