Én Istenem, jó Istenem,     
a szerény elet fényűzés,               
mindenem volt semmim sincsen, 
lelkemen seb, zsebemen rés.

A szerencsém rég megszökött,
megmaradtak a küszöbök,
az elmúlás tart főpróbát,
dübörögnek véres órák,
ember él most emberhússal,
a vén Pegazus sem szárnyal,
szógyökér köt, nem szóképek,
várom napom ,hetediket,
nem ismertem a nagyanyám,
nagy, égi konyhán vár énrám.

Azt üzeni, nagyon szeret,
csillagporból süt kenyeret,
cserzett, megtört,  kedves arca,
cserépégett, ráncos barna,
átölelném, nem tehetem,        
zokog bennem a négy elem, 
néha átbillent egy álom, 
gyorsan illan, azt sajnálom, 

Aki rabságban született, 
szabad az már sosem lehet.

Még vakon is tapogatok,
gyarlót hajszol a gyötrelem,
ajtót tépek és ablakot,
hát itt vagyok …én Istenem….!

Jó Istenem, én Istenem    
az élet lassan kilakoltat,            
nézd el az én fényűzésem, 
megfékezem a lovamat.

Akár szűken, vagy könnyedén,
ugyanaz a végeredmény, 
létem összefügg mindennel,
forró nyaram bennem telel,
bádogból a szép kaláris,
jó nékem a fakanál is,
csak lazán, szépen, könnyedény,
lyukas lábas, üres edény,
panaszkodom, de csak halkan,
mint próféta a cethalban.

Tán negyven év, vagy hetvenöt,
sivatagban elmerülök,
lépnék, de a lában nem mer,
gátlás-ár a Vörös tenger,
parancsolat Sion-hegyén,
törvény alatt gazdag, szegény,
bennem jönnek az őseim,
velem fáznak most idekinn.

Mert hiába is küszködök,  
utam állják a küszöbök.

2o22. o5. 19.