Mielőtt telet bocsátasz rám,
nézd meg, mily roskatag a házam,
milyen vékony, kopottas ruhám,
ne engedd, hogy reszkessek, fázzam.

Csak annyi terhet rakj vállamra,
menyit magam valahogy bírok,
két szemem a sós könny ne marja,
nyíljanak bennem rózsaszirmok. 

Annyi fájdalmat, mit a szív bír,
olvasszad fel bennem a jeget,
nem lehetek keleti fakír,
kerüljenek a szörny-emberek.

Friss vízzel teljenek sejtjeim,
ura legyek a sivatagnak,
az éhínség ne győzzön senkin,
adj ételt, ha gyomrok korognak.

Még pár sort, még pár kósza strófát,
hozzon termést a gondolat-rügy,
és még egypár emberes próbát,
hogy cél lehessek, ne csak ürügy.   

Kitől kérem, sorstól, Istentől,
meddő hitvita nem érdekel,
a végén úgyis minden eldől,
legyen irgalom az emberrel.

Nem kell bőség, kevés is elég,
mélázok spirál-füstkarikán,
a lét minden, mégis semmiség,
mindenek előtt, minden után.

2o22. o5. 29.