Tavaszi tarka vidéknek,
zöld a legelője.
Furulya szó hallik szépen,
juhász a szerzője.

A gyapjú bundás bárányok,
legelésznek rajta,.
Terelgeti puli pásztor,
együtt is maradnak.

Magányos fa oly öreg már,
de hajt még levelet.
Gyökere a földtől eláll,
a levegőben lengedez..

Az idő mohón rám tekeredik,
Múlt felé csábít, úgy ölelkezik.
Régi emlékek áradnak felém,
Egykori szépség, szerelem, remény.

Őszi levelek tánca, ha libben,
Képek nyílnak a csillanó vízben.
Látom arcát a tegnapi tájnak,
Árnyát egykori, ölelő fáknak. 

Álmos a város,
szürke a táj,
tarka avarban
szunnyad a nyár.

Esti homályban
szél muzsikál,
gyenge faágat
feszt huzigál.

Prüszköl a kémény,
égbe kiált,
rápöfög, irkál
füstkarikát.

Éjjeli őrszem
macskabagoly,
hangja huhogva
szól valahol.

Az ember ilyenkor kevéssel beéri
körtefa ágán két kánya károg
napfényben fürdő nóta a régi
rekedten károgó fekete fanfárok

az egyik gonosz szemmel engen nézeget
kezemet vezeti a gereblye
közben készítek pontos mérleget
hogy felmutassam a tárt azúrkék égre   

Mi marad utánunk, ha elhagyjuk e tájat,
lábnyomunk semmi lesz,vagy hagyunk sok százat?
halmozunk káoszt, millió szennyet,
tépett sebeket, vagy patyolat rendet,
jövőjét írhatjuk, egy új nemzedéknek,
ebben lehetünk, kedves példaképek.
Jelenünk változik, amivé akarjuk,
építjük még szebbé, vagy porrá romboljuk.

most homályba burkolódzom
ne ismerhesd gondolatom
többé ne láss a lelkembe
ne nézz vádlón a szemembe

tudom, nem engem kerestél
csak véletlen reám leltél
lehet, már százszor is bánod
elvettem tőled az álmod

mégis itt vagyok még neked
kezem a kezedben, veled
meddig tarthat ez az érzés
vádaskodás, félreértés

szeretnék elszaladni
magam elől, másoktól
szeretnék elszakadni
hamis valóságoktól

szeretnék talpra állni
de visszahúz a mélység
magamat megtalálni
hogy ne gyötörjön kétség

szeretnék... mit szeretnék
ezt még magam sem tudom
a múltba visszamennék
és úgy járnék utamon

2021. november 15.

ha úgy érzed, most szabad vagy

Ablak előtt büszke nyárfa,
Égbetörő koronája,
Milliónyi zöld levele
A nyár dallamát zizegte.
Rigófüttyel versenyre kelt,
Lombja közt sok madár pihent.
Ágait kiterjesztette,
Árnyékát kertre vetette.

Susognak a lombok,
pattognak az ágak,
erdőben éjszaka,
nagyobbak az árnyak.

Őszi avar szőnyeg,
erdő takarója,
izeg-mozog mintha,
sürgős lenne dolga.

Szél muzsikál halkan,
finom kis dallamot,
állok a teraszon,
ámulva hallgatok.

Léptek alatt ropog,
az elszáradt faág,
de hiába várom,
nem mutatja magát.

A sors könyvétől a sírkertig

Gyászt tükröz a kemény fedél,
éjfekete, vastag kötet,
selyempapír lapján megfér
megannyi név, ifjú s öreg.

Fellapozom, nézegetem
arany betűit e könyvnek,
megakad a tekintetem,
s a könnyeim előtörnek.

Ha lenne sárkányom,
ő lenne a barátod,
mindenhova követne,
míg hódítod a világot.

Messze a csillagokba,
új bolygókat keresni,
vagy ha csak szeretnél,
a holdon egyet pihenni.

Ha nekem szárnyam lenne,
vele betakarnálak,
széltől, hótól, esőtől,
mindig megóvnálak.

"Fény és árnyék játéka vagy nekem,
így küldöm szép őszi üzenetem,
november vagyok, ez az ékszerem,
búcsúzásom lesz majd hópelyheken."

Lenyugvónap színezett felhőket,
majd a fákról, tusrajzokat festett,
így kerültek előtérbe árnyak,
mely varázsát adta alkotásnak.