Egy kis nosztalgia, egy régi álom,
mely szívemben tűzként lángol.
Gyere csak, álmodozzunk
a boldogság vadregényes, rózsaillatú kertjéről,
mert ha elillan az álom, 
a valóság csendje megdermeszti lelkünket.
A hegedű húrján még zeng a dal,
mely szívünkre hat, boldogságot ad.
Ha elnémul a hegedű, lelkünk elmenekül,
nincs, mi enyhet ad.
Mi elszáradunk, akár az őszi falevél,
s elfúj a viharos, hideg, őszi szél
messzire, a világ végére.
Szeretet, szerelem nélkül mit sem ér az életünk,
kell testnek, léleknek,
hogy szeressék, simogassák,
mint a nap sugarai a virágok sokszínű szirmát.
Olyan csodálatos érzés a tudat, 
ha tudod, valaki, valahol vár,
szíve érted ég, s vele földön, égen
te vagy a legboldogabb földi lény.
Érte hull a könnyed, érte aggódsz,
hogy a szíved megreped.
Félted, óvod, vágyod, még ha nem is látod,
mert a messzeség elnyeli hulló könnyeidet.
Szeressünk hát, amíg lehet.

2020. július 27.