Az éjszaka csendje rám borult,
s míg az égen millió csillag tekint le rám,
én kisszobámban álmatlanul hallgatom
az éjszaka csodás hangjait.
A kertemben száz tücsök zenél,
s én hallgatom, mit a természet
a hegedű húrjain szívhez szólóan
eljátszik nekem.
A fájdalom, mely életem része oly rég,
nem szűnik meg, velem él.
De a csend az én világom,
érzem rezdülését
és az éjszaka sötétje, mint anya a kisgyermekét,
puhán, féltőn betakar.
A hajnali őszi csendben még jobban érezni
a lonc bódító illatát,
mely lopakodva beteríti a kisszobám,
s én áhítattal magamba szívom
ezt a fantasztikus illatot.
A csend, melyben minden más értelmet kap,
mit nem nyom el a nappali zajos világ.
A csend, amely megnyugtatja felkavart lelkemet.
A csend, mely csak az enyém,
s nem zavarja meg a külvilág.
Köszönöm Istenem, hogy élhetek.
2019. augusztus 20.