A mi kis falunk végén lakott egy öreg néni. Nagyon szegény volt. Állandóan üres volt a kamrája, még az éhenkórász egerek is elpártoltak tőle.

Egyik reggel, amikor nagymama felébredt, nem találta az ágya mellett a papucsát.

Hol volt, hol nem volt, a kék üveghegyen is túl, ahol a kis kurta farkú malacka túr, élt egy borsó család. Apa, anya és a gyerekek.

Egyszer az ördög elhatározta, hogy feljön a poklok kénköves bugyrából, és keres magának egy feleséget. Nagy égzengés közepette meg is jelent a város főterén, és érdeklődve szemlélni kezdte az arrafelé sétáló szebbnél szebb hajadonokat és asszonyokat.

Nyuszi ül a hóban,
búsan egymagába',
mert szegény a tavaszt
mindhiába várta.

Amikor megérkezett a hideg, zord idő, és odakint már napok óta esett a hó, apó begyújtott az öreg kandallóba. Alig telt el néhány perc és a szobában kellemes meleg volt.

„Miki egérke, mit mutogatsz? Hogy ott egy
tarka pillangó? Hisz én vagyok az,
a tündérek rokona, boldog csillanó”

Nemrég kedves meghívót kaptam Madárországból Galambnéne lakodalmára. Nagyon megörültem neki, és mindjárt el is határoztam, hogy ott leszek.

Hallottatok-e Bagiráról a fekete cicusról? Bizonyára nem. Nos, akkor most figyeljetek jól, elmesélem nektek az egyik izgalmas kalandját a kertben.

Volt nekem egy kiskutyám. Bodrinak hívták. Mindenhová velem jött. Csaholva, farkát csóválva szaladt mellettem az utcán.

Év apónak volt egy mihaszna fia, Február. Soha nem fogadott szót édesapjának. Mindig mást tett, mint amit mondtak neki. Állandóan bolondozott, álarc mögé bújt, és ijesztgette az embereket.