Hol volt, hol nem volt, túl az Óperenciás tengeren, ahol kis kurta farkú kismalac túr, élt egy szegény vándorlegény.

Nem volt háza és semmi vagyona csak egy öreg tarisznyája és egy furkósbotja. Nap, mint nap az országutakon koptatta a lábát, és azt remélte, hogy egyszer a szerencse rámosolyog.

Egyik nap is, amikor már jó sok menés volt a lábában, leült egy út menti farönkre és tarisznyájából elővette a kis megmaradt szalonnáját és némi száraz kenyeret.

Éppen bele akart harapni a szalonnába, amikor előtte termett egy kicsi, szürke egérke.

– Vándorlegény, adjál nekem egy falást! Három napja nem ettem – kérlelte. – Olyan éhes vagyok, mint a farkas.

Vetett az egérkének egy pindurka szalonnát kenyérrel, amit a kicsi állat jóízűen befalt, és tovább kérlelte a legényt:

– Fél fogamra sem volt elég. Épphogy csak megízleltem a szalonnát, a kenyérmorzsa meg le sem ért a torkomon.

– Láthatod, nekem sincs sok és még ki tudja mekkora út áll előttem.

– Ha odaadod vacsorád felét, akkor elárulom, hová menj, hogy a szerencse rád találjon.

A vándorlegény megszánta az egérkét, és odaadta neki a fele ennivalóját. Amikor elfogyasztották az utolsó morzsáig, így szólt a kicsi állat:

– Közelben van egy nagy erdő. Menj el oda, és a közepében találsz egy ezeréves tölgyet. Nyúlj be a törzsében levő odúba és abban lesz egy aranygyűrű. Vedd ki és húzd ujjadra! Semmi pénzért oda ne add senkinek, mert varázsereje van. A gyűrű gazdája, ha megforgatja háromszor az ujján, akkor annak minden kívánsága teljesül.

Még mielőtt a vándorlegény mondhatott volna valamit az egérke eltűnt, mintha ott sem lett volna. Hiába nézett jobbra, balra, nem látta sehol. Nem nagyon hitte a hallottakat, de azért elindult az erdő felé. Sokáig ment, mire elérte az ezeréves tölgyet. Valóban a törzsében volt egy nagy odú és abban megtalálta az aranygyűrűt. Úgy passzolt a középső ujjára, mintha rá készítették volna. A legény elégedetten nézegette a holdsugár sápadt fényében, és azt gondolta, ha nem is igaz, amit az egérke mondott, legalább lesz egy értékes ékszere, amit majd alkalomadtán pénzé tehet. Eszébe se jutott, hogy a gyűrűt kipróbálja.

Az erdőben keresett egy helyet és álomra hajtotta a fejét. Fáradt volt és gyorsan elaludt. Aludt egészen reggelig, amikor egy kakukk ébresztette fel, és mintha azt mondta volna:

– Ébresztő, vándorlegény! Hasadra süt a Nap. Indulj, és menj a hegyen túli városba!

Ennyit hallott, de lehet hogy csak az egészet képzelte. Mindenesetre feltápászkodott vackából és elindult.

Délre oda is ért. Nagy felfordulás fogadta, mert ma várták a királyt a királykisasszonnyal látogatóba. Nem nagyon foglalkoztak vele, mindenki a király várásával volt elfoglalva.

Hiába is tért be akármelyik házba, hogy egy tál meleg levest kérjen, mindenhonnan elküldték.

- Ma nem érünk rá vándorlegényekkel foglalkozni. Király és leánykája érkezik városunkba, és őket kell várnunk kelően.

Ezeket halláván nagyon elkeseredett. Gyomra úgy korgott, mint a nagyágyú. Senki nem akarta megszánni. Máskor azért, mindig akadt egy – két jóember, aki szívesen megvendégelte.

Elkeseredésében betért az útjába kerülő első fogadóba. Gondolta, talán az ujján lévő aranygyűrű elegendő lesz, hogy jól megebédeljen.

Amint letelepedett az egyik faasztalhoz, mindjárt jött is a fogadós, és mogorván mondta:

– Pénz nélkül nem szolgálunk ki senkit.

Erre a legény megcsillantotta az ujján levő aranygyűrűt. A fogadós azonnal barátságos lett és nyájasan kérdezte:

– Mivel szolgálhatok uraságodnak?

A vándorlegény elmondta, hogy ebédelni szeretne, annyit, amennyi a gyűrű árából futja.

– A legfinomabb étkeket fogom felszolgálni uraságodnak – mondta a fogadós, és elsietett.

Mialatt a konyhában tüsténkedett a fogadó tulajdonosa, a vándorlegény megpróbálta lehúzni az aranygyűrűt. Az úgy rászorult az ujjára, hogy ide – oda kellett forgatnia, de akkor sem akart lejönni. Amint forgatta az ujján egyszer csak egy manó termett mellette.

– Mit parancsolsz, édes gazdám?

– Ki vagy te? – kérdezte meglepődve.

– Én vagyok ennek a gyűrűnek a manója és minden kívánságodat telesítem. Kérhetsz tőlem akármit.

– Pénzt is?

– Mennyire lenne szükséged?

– Most csupán annyi kellene, hogy étkemet kifizessem.

– Tessék, itt van száz aranytallér! Ebből még a királyt is meghívhatod ebédre.

A manó az asztalra pörgette a szépen csengő tallérokat és eltűnt. A vándorlegénynek nem kellett megválnia a gyűrűjétől, és most már ki tudta fizetni az ebédjét.

A fogadósnak volt két ikerlánya, és ami a manóval történt látták a függöny mögül. Mindjárt szaladtak apjukhoz, és elmesélték a látottakat, hallottakat.

– Édesapám – mondták a lányok. – Ragaszkodjon a gyűrűhöz, és ha a legény akármennyi aranytallért is akar adni, ne fogadja el!

A fogadós kapott a lányai javaslatán, és amikor fizetésre került a sor, csak az aranygyűrűt volt hajlandó elfogadni. A legény hiába mondta, annyi aranytallért ad az ebédért, amennyit csak akar, de a fogadós kötötte az ebet a karróhoz ahhoz, amiben megegyeztek. Végül még azzal is ijesztgette, hogy zsandárt hív, és elmondja, hogy az ördöggel cimborál. Így kénytelen volt akarva akaratlanul megválni az aranygyűrűtől. Érdekes mód most minden nehézség nélkül le tudta húzni az ujjáról és a manó sem jelent meg, mint előbb. Csupán annyi vigasza volt, hogy legalább megmaradt a száz aranytallér, amiből sokáig urasan eléldegélhet.

Amint a lányok megkapták a gyűrűt, mindjárt veszekedni kezdtek. Nem tudták, mit kérjenek a manótól. Az egyiknek új ruha kellett, hogy abban illegjen – billegjen, amikor a király megérkezik városukba, a másiknak meg egy nagy tortára fájdult meg a foga. Mindegyik azt akarta, hogy a manó az ő kívánságát teljesítse először. Ezen úgy hajba kaptak, hogy csak úgy zengett a fogadó a kiabálásuktól. Egymás kezéből kapkodták ki az aranygyűrűt. Pedig, ha kicsit türelmesebbek lettek voltak, a manó mindkettőjük kívánságát teljesítette volna.

A nagy civakodásban a gyűrű kiesett a kezükből, és elgurult. Gurult, gurult, és senki sem tudta hová, szerencsére a kicsi, szürke egérke meglátta, elkapta, és jól eldugta.

A két lány hiába kereste, sehol nem találta. Apjuk olyan mérges lett, amikor megtudta, mi történt, hogy azonnal kiadta az útját lányainak.

– Fel is út, le is út, többé nem akarlak itt látni bennetek!

Közben a vándorlegény jól megebédelt, és nyakába vette a várost. Zsebében ott csilingelt a száz aranytallér, és így már vidámabban nézett a jövőbe. Éppen azon gondolkodott, mire fordítsa vagyonkáját, amikor a kicsi egérke újból megjelent előtte.

– Nem hallgattál rám és kiadtad kezedből az aranygyűrűt. Most még az egyszer segítek rajtad, de többet nem! Ha megint máshoz kerül, akkor mondj búcsút neki! – mondta és átadta az aranygyűrűt. – Most pedig siess, keresd meg a királyt és a lányát. Mutatkozz be nekik, mint a környék leggazdagabb grófja!

– De hiszen nem vagyok gróf! – kereste a kibúvót. – Megtudja a király, hogy csak egy ágról szakadt vándorlegény vagyok, talán még a fejemet is vesz merészségemért.

– Ezzel most ne törődj! – csitította kicsi barátja. – Ne feledd, mily varázslatos tárgy van a birtokodban!

A legénynek nem sok ideje volt gondolkodni az egérke javaslatán. Egyszer csak látja, hogy érkezik a király népes kíséretével, és természetesen vele volt a szépséges leánykája is. A királykisasszony olyan gyönyörű volt, hogy párját nem lehetett találni az egész földkerekségen.

A legénynek mindjárt megtetszett, és le nem tudta venni róla a szemét. Állt az útmentén és nézte a közeledő díszes hintót. Amikor a hatosfogat melléje ért, hirtelen megállt, és a király kidugta a fejét az ablakon.

– Kit tisztelhetek uraságodban, és miért álldogál az út szélén a pórnép között? – kérdezte a király.

Csak akkor vette észre, hogy testét csodás kelme borítja, bárki megirigyelhetné tőle. Akkor azonnal eszébe jutott, amit az egérke mondott.

– Gróf vagyok, és csak úgy nézelődök. Szeretnék eljutni a kastélyomba – ezt igazán maga sem értette, miért mondta, hiszen nemhogy kastélya, de még parányi vityillója sem volt. Valami azt súgta neki, ezt kell mondania.

Meg is rettent, amikor kiejtette ezt a száján. Mi lesz, ha kiderül? De még mielőtt mást is mondhatott volna, a király a hintóba invitálta:

– Gróf úr, legyen a vendégünk, az itteni látogatás után elvisszük a kastélyába. Nagyon kellemes embernek látszik, akiről még sohasem hallottunk. Ugye kislányom? – fordult a leánykájához, aki csak szendén pislogott tengerkék szemeivel.

– Igen édesapám, gróf úr, nagyon kellemes embernek látszik.

Még csak tiltakozni sem tudott, egy szempillanat alatt bent találta magát a hintóban. Azt sem tudta, mi fog történni ezek után. Zavarában az aranygyűrűjét kezdte el forgatni az ujján, mire a füle mögött megjelent a manó és halkan megkérdezte:

– Mit parancsolsz, édes gazdám?

– Egy kastélyt a városon kívül!

Szerencsére a nép annyira ujjongott és éltette a királyt, hogy senki sem hallotta meg, amit a manónak mondott.

A város urai nagy ovációval fogadták a királyt. Mindenki azt hitte a vándorlegény a királykisasszony vőlegénye, hajbókoltak is előtte, annyira, hogy orruk majdnem a földet érte. A király meg úgy gondolta, ez csupán a gróf nagy gazdagságának szól. Valójában senki sem tudta az igazságot. De ez már a vándorlegényt nem érdekelte, mert tiszta szívből beleszeretett a királykisasszonyba, és amikor mentek a meseszép kastélya felé, meg is kérte a kezét. A király boldogan egyezett bele a frigyükbe, hiszen a manó olyan gyönyörű kastélyt rittyentett a városon kívüli dombra, hogy aki csak meglátta elállt a lélegzete.

Hamarosan megtartották a lakodalmat, és ma is boldogan élnek, ha meg nem haltak.