Valamikor nagyon régen, még öregapám sem emlékszik, mikor? Volt két mihaszna legény. Egész nap csak a lábukat lógatták a ház előtt a padon. A munka egyikőjüket sem érdekelte. Szívesen elmentek volna a temetésére. Anyjuk hiába kérte őket, hogy legalább a házkörül tüsténkedjenek, ne kelljen a szomszédot megkérni minden apróságért. A mihasznák csak nevettek anyjuk kérő szaván, és meg sem mozdultak, pedig lett volna, mit tenni.

Tavasz volt és aki csak tehette, mindenki a földeken dolgozott. Kivéve ezt a két legényt. Szüléjük nagyon szomorú volt miattuk, és nem tudta, mitévő legyen? Hogyan bírja munkára a két tohonya fiát.

Egyszer a faluba egy öregember érkezett. Valójában senki sem ismerte, és az is talány volt, hogy mit keres itt?

A sors úgy hozta, hogy véletlenül találkozott a falu határában a két mihaszna legény anyjával, aki pityergett egy eperfa alatt.

– Asszonyság, miért lógatja az orrát? – kérdezte az öregember.

– Apó, nagy az én bánatom – kezdte a nő. – Van nekem két mihaszna fiam. Egyik sem akar dolgozni, csak azt várják, hogy a sült galamb a szájukba repüljön. Az égvilágon mindent nekem kell elvégezni a házkörül. Már én sem bírom sokáig. Vén vagyok, mint a postaút. Nem tudom, mit tegyek a fiaimmal, hogy dolgozzanak?

Az öreg az asszonyra nézett és ravaszkásan elmosolyodott.

– Ha csak ez a bánata, ezen könnyen segíthetek – mondta. – Bízza rám azt a két mihaszna legényt, megtanítom uraságukat dolgozni, ha addig élek is.

– Apó, meg tudná tenni? – csodálkozott el az asszony, de látszott rajta, hogy nem nagyon hiszi el, amit mondtak neki.

– Pedig, ha hiszi, ha nem, munkára szoktatom a két mihasznát. Először is megnősítem a naplopókat, és többi meg már megy magától.

A legények anyja nem értette, hogyan tudná munkára szoktatni fiait nősüléssel. Hiszen, ha asszony jön a házhoz még lustábbak lesznek, és feleségükkel csináltatnak meg mindent.

Ennek ellenére beleegyezett, hogy az öregember próbát tegyen.

Este elment a nő házába, ahol a két mihaszna legénynek az volt a dolga, hogy unatkozzon, és bambán bámuljon a nagy semmibe.

– Jó estét, legények! – köszönt illően az öreg belépve a házba.

Azok még csak szóra sem méltatták. Úgy tettek, mintha meg sem látták volna. Az esti látogató nem hagyta ennyibe:

– Hallottam, hogy az urak nősülni szeretnének. Nem de?

Erre az idősebb hangosan felnevetett:

– Ezt meg kitől hallotta, vénember?

– A madarak csicseregték, amint jöttem a faluba. Azt mondták feleségnek valót keresnek éppen. Siettem is szaporán. Van nekem két eladósorba került rokonlányom, szívesen venném, ha megkérnék a kezüket. Olyan jó dolgosak, hogy párjuk nincsen. Akik elveszik őket, azoknak soha többé nem kell dolgozniuk, mert feleségük mindent elvégez helyettük, és nem utolsó sorban szép kis vagyonkájuk is akad.

Ez már tetszett a legényeknek is. Anyjuk már úgyis öreg, ki tudja meddig bírja eltartani őket. Éppen ideje lenne, valami jó fehércseléd után nézni. Valószínűleg ezt a vénembert a Jóisten küldhette, hogy segítsen rajtuk.

Boldogan beleegyeztek, hogy megnősülnek és feleségül veszik az öregember két rokonlányát.

– Elfogadjuk az ajánlatát, apó – mondták és belecsapták tenyerüket az öregember markába.

– Rendben van, – komolyodott el a vendég –ellenben tudnotok kell, ezek a leányzók varázserővel bírnak. Csak egy szavukba kerül és a felásott földből pénz fog kikelni.

– Mindjárt szólunk anyánknak, hogy ássa fel a földet – lelkendeztek.

– Nem oda Buda! – ugrott fel az öregember. – Ha magatoknak akartok pénzt termelni, akkor saját kezűleg kell megfogni az ásót, és megforgatni azt a földet. Csak így teljesülhet be a varázslat. Álljatok neki holnap reggel az ásásnak, én addig elmegyek a leányzókért.

A két mihaszna legény nem szívesen, de nekilátott másnap reggel a fárasztó munkának. Nagy volt a föld, és úgy három hét beletellett, míg elvégeztek.

Éppen, amikor lerakták az ásókat megjelent az öregember is egy kordéval rajta ülve a két csinos leányka és a kordé dugig megrakva magokkal teli zsákokkal.

Először a legények nem tudták, mire vélni a dolgot, és kíváncsian nézték, mi fog történni.

– Megjöttem a rokonlányaimmal, – mondta – elhoztuk a pénzmagokat is, amit beleszórtok a szépen felásott földbe, mialatt aráitok elmondják a varázsszót. Meglássátok, hamarosan kikel a földből a pénz, és amikor mind az utolsó szálig betakarítottátok megtartjuk a lakodalmat.

Ez valahogy nem nagyon tetszett a legényeknek. Furfangot sejtettek a dologban. De a leányzók olyan szépek voltak, hogy szó nélkül teljesítették az öregember kérését.

Elvetették a magokat, és közben a lányok énekeltek valamit, amiről úgy gondolta a két mihaszna legény, hogy varázsszó.

Amikor kész voltak a vetéssel az öregember a leányzókkal visszaült a kordéra, és elmentek.

– Visszajövünk, amikor kikel a pénzmag. Addig ügyeljetek, hogy a termésbe kár ne essen!

A legények szomorúak voltak. Azt hitték a pénz azonnal kikel és mindjárt gazdagok lesznek, de bizony sok éjszakán kint volt, míg lett belőle valami. Éjjel – nappal őrizték, és ha csak egy gyom is megjelent a sorok között, ugrottak és eltávolították onnan.

Sok idő elteltével meg is lett az eredménye. Olyan szép búza nőtt a földön, hogy párját nem lehetett találni hét határba.

Eljött az aratás ideje, de az öreg a két szép leányzóval nem volt sehol. Kénytelenek voltak maguk learatni a búzát, hogy oda ne vesszen. Amikor már zsákokban állt a termés, megjelent egy gabonakereskedő a faluban, és rengeteg pénzt kínált a legényeknek. Olyan sokat, amennyit még soha életükben nem láttak.

Eleinte egy kicsit haboztak, hogy eladják-e a búzát, vagy megvárják az öregembert a leányzókkal, akik majd pénzt varázsolnak a magok helyébe. A gabonakereskedő ajánlatára nem tudtak nemet mondani, és eladták. Igaz néhány zsákot megtartottak, félve, hogy az öregember megharagszik rájuk, amiért nem várták meg.

A tornácon számolgatták a kapott pénzt, és egyszer csak kordé kerekének nyikorgására lettek figyelmesek. Futottak a kapuhoz, és látták, hogy jön az öregember a két rokonlánnyal.

– Megjöttünk, – mondta kordén ülő – látom a földben annyi pénzmag termett, hogy nem győzitek megszámolni. Eljött az ideje, hogy megtartsuk a kézfogót.

A legények félve bevallották, hogy egy gabonakereskedőnek eladták a búzát és csak néhány zsákkal tartottak meg belőle mutatóul.

– Nem baj, fiaim! – nevette el magát az öreg. – Azokat majd jövőre megint elvetitek és sok – sok pénzmagot fog teremni nektek, és családotoknak.

Ekkor megértették, hogy az öregember jól rászedte őket, megtanította a két mihasznát dolgozni.

De sebaj, hiszen olyan nagy lakodalmat csaptak, hogy még a világvégére is elhallatszott a mulatozásuk.

Legjobban édesanyjuk örült, mert többé fiaik nem voltak mihaszna legények, ellenkezőleg a falu legdolgosabb emberei váltak belőlük.

Még ma is boldogan élnek, ha meg nem haltak.

Itt a vége, fuss el véle!