Volt nekem egy drága, jó nagypapám. Jaj, Istenem mennyire szerettem őt! Gyakran töltöttem nagyszüleimnél a délutánokat, mikor édesanyám nem volt otthon, vagy valami más elfoglaltsága akadt. Ilyenkor mindig náluk voltam, és szívesen tébláboltam nagypapám köröl, mert öreg szülém mindig tudott a nyelvemen beszélni.

Szerettem hallgatni történeteit, amelyek visszavittek az ő gyermek és ifjúkorába. Rengeteg dolgot tudtam meg az akkori időkről.

Nagypapám keze egy pillanatra sem állt meg. Szinte pihenés nélkül dolgozott egész nap, közben mesélte és mesélte azokat a csodás történeteket.

Élmény volt vele lenni. Mint egy kis puli kutya, követtem mindenhová. Főleg a bognárműhely kincsei érdekeltek. Igaz ide egyedül nem volt szabad belépnem. Itt csak akkor tartózkodhattam, ha nagypapám is ott volt. Véletlenül, ha betévedtem a műhelybe, és nagypapám valahol távol járt, nagymamám mindjárt futva jött, és kitessékelt a helyiségből.

– Ugye tudod ide engedély és felügyelet nélkül nem jöhetsz be? Nagypapád szerszámai nem gyerek kezébe valók. Mind egytől egyig élesek és hegyesek. Ne adj Isten, hogy valami baj történjen veled! – mondta nagyanyám, aki mindenben veszélyt látott. Tudom, hogy csak jót akart nekem, és nagyon féltett. Akkor talán nehezteltem rá, most ennyi év után mégis hálásan gondolok vissza rá.

Szomorúan hagytam el a bognárműhelyt, pedig minden vágyam az volt, hogy egyszer kipróbáljak valamennyi ottani szerszámot, amikor csak én leszek egyedül a bognárműhelyben. Ez nagyon izgalmas vállalkozásnak tűnt. Igazából nem is értem, miért, mert hiszen máskor nagypapám mindig szívesen megmutatta kincseit, sőt felügyeletével némelyiket ki is próbálhattam.

A mai napig nem értem, mi hajtott, hogy egyedül legyek a szerszámai között.

Türelmetlenül lestem az alkalmat, mikor valósíthatom meg álmomat. Sajnos kicsi volt rá az esély, hogy felügyelet nélkül legyek. Mindig közbejött valami, és nem foghattam kezembe azokat az értékes eszközöket.

Egyszer azonban mégis sikerült belopózni a műhelybe, nagyanyám is eléggé elfoglalt volt. Talán valamit kint a kertben ügyködött.

Egyedül maradtam, és enyém volt az egész műhely. Úgy éreztem magam, mint Ali baba a kincses barlangban. Azt sem tudtam, hová kapjak? Melyik szerszámot érintsem meg először. Mindet szerettem volna egyszerre a kezembe venni.

Amint már mondtam, nagypapám jelenlétével szinte már valamennyi kipróbálhattam, de az nem volt ugyanaz, mint amikor egy szál magam garázdálkodhatok ebben a kincseket rejtő helyiségben.

Először a fűrészhez léptem. Mindig érdekelt, hogy az a vékony fémlap, miképpen tudja elvágni a vastag fát. Most itt az alkalom én is tehetek egy próbát, mégpedig úgy, hogy senki sem néz, vagy mondja, elég. Addig fűrészelhetek, ameddig csak akarok.

Így is tettem. Befogtam a satuba egy jókora lécet, és mindent beleadva húztam, vontam a szerszámot.

Eleinte simán ment a munka, de ahogyan haladtam egyre mélyebbre, úgy lett egyre nehezebb. Végül már két kézzel cibáltam. Sajnos még így sem igen haladtam előbbre.

Nem akartam elhinni, hogy nekem ne sikerüljön, amikor nagypapám könnyedén, gyorsan keresztül vágott vastag fákat, léceket.

Nem lehet igaz, hogy én ennyire ügyetlen legyek – gondoltam. A satu alatt meg csak egyre gyűlt a fűrészpor.

Nagyon bántott a sikertelenség, de nem akartam feladni. Történjen akármi, akkor is elfogom fűrészelni a lécet. Ha estig is kell rángatnom a szerszámot, akkor is kettévágom.

Izzadtam, fáradt voltam, közben meg is szomjaztam, de nem mertem kimenni a műhelyből. Attól tartottam, meglát nagymamám, és mérgesen elkerget még a környékről is, vagy valami más elfoglaltságot talál ki számomra, ami éppen nem lesz az ínyemre való.

Szinte már szenvedve fűrészeltem. Meg akartam mutatni a világnak, de főleg nekem, nem vagyok akármilyen nyámnyila gyerek. Ha kell, akkor én is tudok fűrészelni, mint a nagypapám.

Talán még most is dolgoznék, ha váratlanul nem nyílik ki a műhely ajtaja, amit a nagy munka hevében nem is vettem észre.

Nem tudom nagypapám mennyi ideig állt a hátam mögött és figyelt. Egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy valaki megköszörüli a torkát, és kissé gúnyos hangon megjegyzi:

– Egy iparosembernek tudnia kellene, hogy a fűrésznek melyik az eleje és hátulja. Ha fordítva tartod a szerszámot, akkor sohanapján fogod elfűrészelni ezt a lécet.

Megrettenve ugrottam félre, és hagytam abba a munkát. Valamiért nagypapám előbb ért haza, mint számítottam rá. Lesz, ne mulass! – gondoltam.

Olyat tettem, amit nem lett volna szabad. Számtalanszor megmondták, engedély nélkül nem nyúlhatok a szerszámokhoz, és a műhelyben sem tartózkodhatom egyedül.

Felkészültem a legrosszabbakra.

Nagypapám gunyoros hangja hirtelen barátságossá váltott át. Megsimogatta a fejemet, és kivette kezemből a fűrészt, majd oktatóan mondta:

– Gyere, megtanítalak fűrészelni! Nézd így kell megfogni a fűrészt! Látod, így mennyivel könnyebb?

Közösen egy pillanat alatt kettéfűrészeltük a lécet. Szinte észre sem vettem olyan könnyen szállt a fűrész nagypapám segítségével. Nem voltam már fáradt. A siker boldog íze elkergette a fáradságot a testemből. Megtanultam fűrészelni. Drága nagypapám megtanított erre az ősi mesterségre.

Igaz nem így képzeltem el a kalandozást a bognárműhelyben. Szerettem volna kipróbálni minden szerszámját nagypapámnak, de így is jó volt. Bárcsak még mindig tanulhatnék valamit nagyszülémtől! Sajnos már régen itt hagyott bennünket. A bognárműhely mindörökre bezárt, nincs, ki fogja kezem, ha egy lécet ketté akarok vágni. Bizonyára most a mennyországban az angyalokat tanítja a fűrészelés mesterségére.