Réges-régen, talán senki sem tudja mikor, volt egy dúsgazdag ember. Annyi pénze volt, mint égen a csillag, és réten a fűszál. A rengeteg vagyona ellenére mégis boldogtalan volt. Egész nap csak búslakodott. Semmi és senki sem tudta felvidítani.

A közelben lakó bölcs azt javasolta neki, hogy keressen egy szép, fiatal hajadont, és vegye el feleségül. A gazdag ember hallgatott rá, és elindult, hogy asszonyt hozzon a házhoz.

Bejárta majdnem az egész országot, megfordult számtalan városban és faluban, de kedvére való leányzót nem talált. Mindenhol a kisbíróval kihirdette, hogy jelentkezzenek azok a lányok vagy özvegy asszonyok, akik hajlandóak lennének vele megosztani életüket, és vidámságot hoznak hajlékába.

Sajnos egyik sem tetszett meg neki. Mindegyikben talált valami hibát.

– Nem veszlek el feleségül – mondta lemondóan és intett, hogy jöhet a következő.

Így ment ez hosszú heteken, hónapokon keresztül. Nem sikerült meglelni a megfelelő asszonykát.

Ez még jobban elszomorította. Minden pénzt megadott volna, ha valahol rálel egy szép, vidám feleségnek való fehérnépre.

Egyik sikertelen alkalom után is, amikor szomorúan ment drágakövekkel kirakott hintójával egyik faluból a másikba, váratlanul a hintó tetejére szállt egy színes tollú kismadár, és gyönyörű hangon énekelni kezdett.

Hangja olyan szépséges volt, hogy felkeltette a gazdag ember figyelmét. Azonnal szólt a kocsisnak, hogy álljanak meg!

Kiszállt a hintóból, és szemügyre vette a madarat. Más madár, ha közelednek feléje talán elröpült volna, de ez a szép hangú hagyta, hogy megfogják. Igaz, amikor a gazdag ember megérintette és kezébe fogta elhallgatott. Kicsi, gombszemeivel biztatóan nézett rá, mintha mondani akart volna valamit.

Elhatározta, hogy hazaviszi, és aranykalitkát készíttet számára, ahol a madárkának úri dolga lesz.

Ez egy kicsit jobb kedvre derítette, és még egy parányi mosoly is megjelent szája szegletében.

Kiadta a parancsot a kocsisnak, hogy megállás nélkül egy vágtában menjenek haza.

Messze járták már az otthonától, ezért sokáig utaztak, és ezalatt a gazdag ember le sem vette a szemét a kicsi madárról, akit az elemózsiás kosárba rakott bele, hogy kényelmesen utazzon.

Hazaérkezvén azonnal elment a kovácshoz, és készíttetett egy aranykalitkát. Olyan szépre sikeredett, hogy még a szomszédok is a csodájára jártak. Úri dolga lett volna a madárkának odabent, ha éppen az lett volna a vágya, hogy aranykalitkában lakjon.

Egészen addig gyönyörűen énekelt, amíg szabadon röpködhetett a házban, de amint a gazdag ember megfogta, és rázárta az ajtót elnémult. Pedig mindene megvolt, ami csak egy madárnak kellett. Minden nap telerakta etetőjét sok-sok finom maggal, friss vizet öntött az itatójába, hogy torka ki ne száradjon. Ennek ellenére a madárka többé nem nyitotta ki a csőrét, hogy trillázásával felvidítsa a házat.

A gazdag ember megint bánatos lett. Hiába kérte a kalitka lakóját, az többé nem énekelt.

– Énekelj drágaságom! – kérlelte a madárkát – Szóljon a dal kicsinyke torkodon, ami jókedvre derít engem. Úgy szeretem hallani hangodat.

Hiába volt minden könyörgés a kalitkában lakó kicsi madár csak szomorúan gubbasztott, szárnyait maga alá húzta, és napról napra soványabb lett. Enni sem nagyon evett. Jó, ha elcsipegetett naponta egy magocskát, és kortyolt hozzá némi vizet.

Senki sem tudta, mit kell tenni, hogy a madár újból vidám legyen. A házban már két bánatos lény lakott. Az egyik aranykalitkában, a másik meg a rengeteg vagyona között. Mindketten boldogtalanok voltak.

Egyik nap koldus járt a körnéken és némi betevőért könyörgött az arra járóktól. Nagyon éhes volt. Napok óta nem evett.

Máskor a gazdag ember mindig mérgesen elzavarta a koldusokat, sőt még a kutyát is rájuk uszította.

Ki tudja miért, most mégis vetett neki egy aranytallért. A koldus boldogan felkapta, és nem győzött hálálkodni az adományért.

Amikor elment, valami furcsa dolog történt a házban. Egy pillanatra úgy tűnt, mintha a madárka trillázott volna egyet, de lehet, hogy csak képzelegett.

Hamar elfelejtette a történtet, és élte tovább bánatos napjait.

Talán az aranytallért kapott koldus mesélte el társainak szerencséjét, mert más koldusok is bekopogtak ajtaján. Nekik is adott egy – egy aranytallért. Végül már olyan sokan jöttek, hogy láthatóan megfogyatkozott a vaspántos ládában tartott vagyon.

Egyszer csak azt vette észre, hogy már csak egyetlen egy arany fénylett a láda alján.

Elvásott a pénze, és valamit el kellett adnia, hogy éhen ne vesszen.

Körbenézett a házban, de úgy tűnt neki, hogy mindenre szüksége van. Semmitől sem akart megválni. Mindegyik tárgyhoz, berendezéshez valami emlék kötötte.

Tanácstalan volt, és nem tudta mitévő legyen. Gyorsan elfogyott az egyetlen arany, ezért még egyszer végigjárta a házat. Végül szeme megakadt az aranykalitkán. Ha eladja, akkor érte rengeteg pénzt kaphat, és élete végéig jól élhet belőle.

A madárkát kiengedte, és a kalitkát elvitte a vásárba. Ott jó pénzért eladta egy ócskásnak.

Amikor hazaért meglepődve látta, hogy az éneklő madár eltűnt. Hiába kereste szólongatta, sehol sem találta.

Nagyon szomorú volt. Bánatában kiült a tornácra, és merengve nézte a kék eget. Talán azt remélte, hogy ott meglelheti kedves madarát.

Az égen rengeteg madár tovarepült, de egyik sem volt az, akit keresett.

Már – már a sírás fojtogatta, amikor a rózsabokor közül egy csodálatos dal csendült fel. Mindjárt megismerte, hogy ez csak a madárka lehet.

Valami azért mégis különös volt. A madár emberi hangon énekelt. A férfi még sohasem hallott ilyen szépséges melódiát.

Villámgyorsan felugrott, és mint eszement rohant a rózsabokorhoz. Félrerántotta a szúrós ágakat, és nem akart hinni a szemének. A bokor túloldalán egy meseszép lány énekelt.

– Ki vagy te szépséges leányzó? – kérdezte

– Ki más lennék, mint a te aranykalitkába zárt madarad. Egy varázslat folytán madárrá változtatott egy boszorka, mert édesanyám nem ígérte meg neki, hogy ha eladósorba kerülök, akkor fiához ad feleségül.

A varázslat csak úgy múlhat el, ha találok egy gazdag embert, aki képes lesz elosztogatni minden vagyonát, és bánatos lesz, ha nem hallhatja dalomat. Megmentettél, hiszen szétosztottad szegényeknek mindened. Házadon kívül nem maradt semmid, és majdnem megszakadt szíved, amikor hazaérve sehol sem találtál. Pedig akkor is itt a bokorban voltam, és reménykedve vártam, hogy a varázslat megszűnjön.

A férfi nem bírt megszólalni. Rettenetesen boldog volt, és hálát adott a sorsnak, amiért visszakapta madárkáját.

– Ha már így alakult – mondta a férfi – hadd kérdezzem meg szépséges leányzó, leszel- e a feleségem?

A lány nem szólt semmit, csak dalra fakadt az ajka, amiből megérthette nem mond ellent a megmentőjének.

Hamarosan megtartották a lakodalmat. Sok szegény embert meghívtak, és talán még ma is boldogan élnek, ha meg nem haltak.