Hol volt, hol nem volt, túl az Óperenciás – tengeren, de talán még a hatalmas üveghegyen is volt egy ország, amelyet magas és nagy hegyek öleltek körül. Ennek az országnak volt egy jóságos királya, aki boldogan élt volna feleségével, ha lett volna egy gyermekük. Sajnos a gyermekáldás elkerülte a királyi párt, és a várban nem akart felcsendülni a kis utód vidám kacarászása. Ezért a király és felesége nagyon szomorú volt. Mindent megadtak volna egy csöppnyi babáért.
Hiába próbálkoztak nagy tudású orvosokkal, és messze földön ismert javasasszonyokkal, senki nem tudott segíteni.
Reggeltől estig búsultak, éjjel meg nem jött álom a szemükre, állandóan csak a kicsiny járt az eszük.
Egyik nap, amikor legjobban siránkoztak egy boszorkány érkezett a vár alá. A földeken dolgozó emberektől értesült róla, hogy a várban, milyen nagy a szomorúság.
Odament a kapuban strázsáló őrhöz és mézesmázos szavakkal mondta neki:
-Hallottam a földeken dolgozó parasztoktól, hogy a király gyermeket szeretne. Menj ízibe és jelents be, hogy a kapunál várakozik egy vajákos asszony, aki tud a baján segíteni.
Az őr elsietett és boldogan jelentette a látottakat, hallottakat.
A trónteremben mindenki nagyon megörült és azonnal betessékelték a boszorkányt.
-Ha igaz, amit az ez imént mondott nekem, akkor tudd meg, gazdaggá teszlek. Annyi aranyat adok, amennyi a súlyod.
-Fenséges királyom, nem kell nekem arany és más világi kincs. Cserében csak annyit kérek, amikor megszületik a kicsike, én adhassak neki nevet!
Ennél mi sem egyszerűbb – gondolta a király és beleegyezett a kérésébe. Ha majd eljön az ideje, az öregasszony tegye azt amihez kedve van, hiszen segített és megérdemli.
Megegyeztek. Még passzus is készült róla, amit felírtak a vár legnagyobb kéményébe.
A király és a felesége türelmetlenül várta a csodát. Nem kellett sokáig várniuk. Pár nap múlva egy gyönyörű leányka született, aki olyan szép volt, hogy tán az egész földgolyón nem lehetett hozzá hasonlót találni. Boldog is volt apja és anyja. Nem tudtak betelni a nézésébe. Gügyögtek hozzá, becézgették, a király még a koronáját is a fejére tette játékból. Még abba is beletörődtek, hogy más ad nevet a királykisasszonynak. Valójából még csak nem is sejtették, hogy a boszorkány, miért ragaszkodik a névadáshoz? Úgy tervezte a vén szipirtyó, ha majd a leányka betölti a tizennyolcadik életévét, belőle is boszorkát nevel. De hogy valakiből boszorkány legyen, ahhoz megfelelő nevének is kellett lennie. A ravasz öregasszony Varangyinát választotta a királykisasszonynak, ami természetesen senkinek sem tetszett a királyi udvarban. Aki csak meghallotta, az mind méltatlankodott, de főleg a király zsörtölődött miatta legjobban.
– Még, hogy a kicsi lányom neve Varangyina legyen? Hiszen szegényke nem békának született. Ő egy kis angyalka, szebb név illeti meg.
Amikor ezt kinyilvánította lánya leendő névadójának, a boszorkány elnevette magát gúnyosan:
– Fenséges királyom, ha tetszik, ha nem a lány nevét én fogom megmondani. Csak emlékezzék vissza az egyezségre, amit még a kéménybe is felírtunk!
– Ami igaz, az igaz – ismerte el a király. – Valóban még passzus is készült az egyezményükről. Belátom ellene nem tehetek semmit.
Ellenben a király felesége nem tudott belenyugodni a lánya nevébe. Éjt nappallá téve kereste, kutatta a megoldást. Mindenkit megkérdezett ilyenkor, mit lehet tenni. Tény, ami tény senki sem tudta a választ. Akitől kérdezősködött az mind csal a fejét rázta.
– Pedig nekem már régi vágyam volt, – sírta el magát keservesen – ha majd egyszer kislányom születik, akkor annak a neve Miriám lesz. Még csak elképzelni sem tudom, hogy szólítsam ezen a másik néven? Olyan iszonyatos, mintha békát babusgatnák. Jaj, Istenem, jaj Istenem, mit tegyek?
Éppen akkor járt a várban egy kéményseprő, hogy kitisztítsa a kéményeket. Vele volt egy pöttömke fiúcska. Édesapja belő is a kémények mesterét akart faragni, és szerinte az a legjobb, ha a legényke már totyogó korban megismeri és megszereti ezt a szakmát.
– Édes királyném, méltóságos asszony, mi az a nagy bánat, ami a szívét emészti?
A király felesége, sírástól fuldokolva elmesélte a szomorú történetét. Mire a kéményseprő hangosan felnevetett:
– Fenséges királynő, ezen ne fájjon a feje! Egy – kettőre megoldom ezt a problémát. Hol az a kémény, ahová felírták az egyezményt? Kipurgálom én onnan, hogy még nyoma sem fog maradni, és ha nincs passzus, akkor semmi sem kötelezi a királyt, hogy a királykisasszony neve Varangyina legyen.
A hopmester megmutatta neki a kéményt, ahová felírták az egyezményt, amit a mester egy szempillanat alatt eltüntetett. Volt, nincs – fő, hogy most már ettől nem kellett tartani.
– Okos gondolatnak volt kitisztítani a kéményt – vidult fel a király felesége, amikor a kéményseprő visszaérkezett a kisfiával. – De, mit mondjunk az öregasszonynak?
– Mondják meg az igazat, meggondolták magukat, és más keresztszülőket választottak.
– És kit?
– Például engem és a feleségemet. Úgyis kicsi pulyánknak kell egy játszótárs, miért ne lehetnénk rokonságban egymással.
– Ez mind szép és tetszik is nekem, de azért mégsem szép dolog részünkről becsapni az öregasszonyt, aki segített, hogy gyermekünk legyen.
– Még hogy becsapják, őkelmét? Jól ismerem a fajtáját. Ez az öregasszony egy veszedelmes boszorkány, amerre csak jár, mindenfelé bajt okoz. Ő csapta be magukat. Így akarta megkaparintani a királykisasszonyt, és boszorkányt csinálni belőle. Csak lássam meg, ellátom a baját, mi kéményseprők ehhez is értünk.
Alig, hogy ezt kimondta jött is a boszorkány, hogy megtörténjen a névadó ceremónia.
– Most pedig megtartjuk a névadót – károgta a boszorkány.
– Megtartja ám a magáét, öreganyám, – ugrott elő a kéményseprő – vegye tudomásul a királykisasszonynak, én és a feleségem lesznek a keresztszülei! Mához három napra, az esperes úr Miriámra kereszteli a kicsikét.
A boszorkány sem hagyta magát, és a kéményhez rohant, hogy bemutassa a passzust a jelenlevőknek, de nem találta. Hogyan is találta volna, amikor a kéményseprő úgy kipurgálta a kéményt, hogy hírmondó sem maradt belőle.
Az öregasszony kétségbeesve kereste mindenhol és közben átkozódott, ahogy a száján kifért.
– Csak keresse öreganyám! Bújjon beljebb, hátha ott megtalálja!
A boszorkány megfogadta a tanácsát és egészen bebújt a kéménybe. A jelenlevők meg csak erre vártak, gyorsan szalmával betömték és meggyújtották. Hatalmas láng csapott ki belőle, és a boszorkány örökre eltűnt a vár környékéről.
Közben a király is megérkezett és örömmel konstatálta, hogy kislánya megmenekült. Nem győzött hálálkodni a kéményseprőnek.
– Nem kel hálálkodnia, fenséges királyom, csak annyit kérek cserébe, hogy fiacskám néhanapján játszhasson a kicsi Miriám királykisasszonnyal!
A király rábólintott és ettől a naptól számítva három napra az új keresztszülők elvitték keresztlányukat a templomba, ahol az esperes úr egy életre a Miriám nevet adta a leánykának.
Talán még most is élnek, ha meg nem haltak. Itt a vége, fuss el véle!