Élt egyszer egy író, aki csodaszép történeteket talált ki. Ha valaki elolvasta azokat, azonnal sírva fakadt, mert olyan gyönyörűek voltak.

Egyik nap az írónak el kellett utaznia egy messzi városba. Nem vitte magával a tollát. Otthagyta az asztalon, ahol szokta. Gondolta most is jó helye lesz. Gondosan lezárta a tintatartó fedelét, nehogy a szép kék folyadék elillanjon belőle.

Eleinte minden a rendjén is volt. Semmi különös nem történt. A falióra monoton hangján tiktakozott, és minden egészkor elütötte az órát, amennyinek lennie kellett. Egyetlen egyet sem hagyott ki, pedig most megtehette volna, mert a ház ura távol volt.

A helyiség tárgyai, bútorjai unottan ásítoztak, és egykedvűen meredtek maguk elé.

Váratlanul a toll fészkelődni kezdett. Nem találta helyét. Máskor ilyenkor már javában sercegett az író keze alatt, és ontotta magából a történeteket.

– Maradj már nyugton! – szólt rá a tintatartó – Örülj, hogy ma nem kell dolgoznod. Legalább most egy kicsit pihenhetünk.

– Unatkozom – mondta a toll, és egy nagyot nyújtózkodott – Olyan jó lenne szaladgálni a papíron.

– Csend legyen! – szólt rájuk mérgesen a levélnehezék – aludni szeretnék. Ha a gazdánk megjön, akkor úgysem lesz egy szabad percünk. Bárcsak többször elmenne itthonról. Már úgy unom az állandó robotolást.

A tollat nem tudták lecsillapítani. Égett a vágytól, hogy tegyen valamit.

– Mi lenne, ha most nekiállnék írni? – kérdezte a gyertyatartótól, ami az asztal szélén árválkodott.

– Ugyan, miről írnál?

– Mindenféléről, ami éppen eszembe jut. Egyszer talán belőlem is híres író válhatna.

A gyertyatartó elnevette magát:

– Azt hiszed, elegendő csak szaladgálni a fehér papíron, és már meg is van a nagy mű?

– Miért nem nézed ki belőlem? Különben is az írás nagy részét én végzem. Gazdám csak fog engem. Bárki képes erre. Szerintem az íráshoz nincs is szükség emberre. A világ egykor majd rájön, minden jó a tárgyaknak köszönhető. Aki nem hiszi, az csak nézze át a történelmet, és minden világossá válik. Barátaim, eljött az idő, hogy átvegyük a hatalmat. Én pedig most megírom az első novellámat. Munkára fel!

Különösebben az asztalon tárgyak nem lelkesedtek, hagyták, hogy a toll írjon. Majd az idő eldönti kinek lesz igaza.

Egész éjjel körmölte a sorokat. Szinte egy pillanatra sem állt meg, mert egy tollnak nem kell aludni, soha nem éhes. Ameddig a tintatartó ki nem fogy, addig bírja szusszal. Úgy tervezte, reggelre elkészül a nagy mű.

Jól gondolta, mert amint az első napsugár bekukucskált az ablakon, megszületett a novella.

A toll elégedetten szemlélte a fehér papíron katonás rendben sorakozó betűket. Lám – lám nem kellett ide ember. Nélküle is létrejöhet egy iromány. Ki tudja, talán a világirodalom legnagyobb művét született meg.

Valami csodás érzés járta át a testét. Legszívesebben világgá kürtölte volna: „Emberek, írtam egy novellát. Gyertek, olvassátok el!”

A körülötte lévő tárgyak közömbösen nézték a tollat. Még most sem hittek tehetségében. Egy hencegő, felfuvalkodott alaknak gondolták, aki most írásra adta buta tollfejét.

Kész volt a mű, és már azon gondolkodott mi lesz a következő novella. Szebbnél szebb történeteket talált ki. Bizonyára gazdája is így hozta világra csodás írásait. Büszke volt magára. Előre fürdött a dicsfényben, ami majd bearanyozza, amikor a nagyközönség értesül irodalmi munkásságáról.

Váratlanul csikordult a zár, és kinyílt az ajtó. Az egész olyan volt, mint derült égből a villámcsapás. Hazaérkezett a toll gazdája kezében tartva egy nagy csomagot, amit gyorsan le is tett az asztalra, egyenesen rá a nemrég elkészült novellára.

A toll felszisszent. Legszívesebben elordította volna magát: „Ne! Ott van a novellám! Vedd el onnan azt a hatalmas pakkot! Még összepiszkolod a lapokat.”

De torkán nem jött ki hang. Hogyan is jött volna ki, hiszen a tárgyak emberrel nem tudnak beszélni. Emberi fül csak nagy ritkán hallja szavukat, és gondolataikat.

Vajon mi lehet a dobozban? Szörnyen kíváncsi volt rá. Szeretett volna belekukkantani, de az le volt zárva. Szerencséjére nem kellett sokáig várnia, mert a hazaérkezett író bontogatni kezdte a csomagot. Olyan kíváncsi volt, hogy majdnem kiugrott a tartójából. Szerette volna, ha egy kicsit fürgébben serénykedik a gazdája.

Az író óvatosan előhúzta, ami a dobozban volt. A kartondobozt félrelökte a padlóra. A toll még ekkor sem értette, miről van szó. Nem tudta, mi lehet ez a lapos fémesen csillogó, lapos tárgy. Igaz, mintha hasonlítana arra a valamire, amit mostanság annyit reklámoznak a televízióban, és azt mondják, írni is lehet vele. Ezenkívül még sok mindenre használható. Jaj, csak nem az! Ijedt meg a toll, és pislogva szemlélte az új jövevényt az asztalon.

„Mit akar ez itt?” – kérdezte magától, pánikba esve – „Csak nem ezzel fog írni a gazdám? Mi lesz vele? Oda a dicsőség.”

Bizony ráérzett a toll, mert a gazdája egy vadonatúj laptokot vásárolt a legutóbbi keresetéből. A tollat a lapokkal együtt félretolta, kicsit izgatottan, mint egy gyermek, bekapcsolta a készüléket. Egy kis idő elteltével sejtelmes, villódzó fény világította be a szobát, és az író alkotni kezdett. A laptok képernyőjén egymás után jelentek meg a szavak, amelyek mondattá formálódtak, majd néhány óra múlva megszületett az első laptokon írt novella, amit azonmód el lehetett küldeni a szerkesztőségbe az internet segítségével. Többé tollra nem volt szükség. Gazdája megfeledkezett róla, hiszen most már sokkal hatékonyabb íróeszköz állt rendelkezésére.

A toll szomorúan vette tudomásul, lejárt az ideje, és ő is, mint sok más tárgy nyugalomba vonulhat. Most már senkit sem érdekel tevékenysége, akár papírkosárba is dobhatja novelláját.

          Hogyan lehet így megfeledkezni valakiről? Szeretett volna felüvölteni: „Én is itt vagyok, hé ember! Legalább csak egyszer tekints rám! Szinte évekig össze voltunk nőve, mint a sziámi ikrek ?”

De az írót elbűvölte az új szerkezet. Megfeledkezett mindenről.

A jó öreg toll csendben félrevonult és kék könnyét hullatva bánkódott, amiért oda a dicsősége, elmúltak a szép évek, amikor ő ficánkolt sok – sok fehér papíron, ontva magából a gyönyörű történeteket. Többé már senki sem veszi kezébe. Ott fog porosodni a polcon, és majd egy szürke nap valaki kidobja a kukába, mint haszontalan tárgyat.

De tévedett, mert egyik délután fiatalok jöttek az íróhoz. Sokáig beszélgettek. Mindenféléről faggatták a nagy hírű művészt. Egyszer csak egy szőke lány megpillantotta a tollat a polcon, és felkiáltott:

– Mester! Tán csak nem ezzel a tollal írta az első novelláját?

Az író elmosolyodott, és büszkén kihúzta magát:

– Úgy bizony aranyoskám, ez a régi, megkopott toll az én hűséges társam. Vele körmöltem rengeteg művemet hosszú éjeken át. Soha meg nem válnék tőle. Ha meghalok, akkor temessék velem együtt a sírba.

Ez annyira meghatotta az ósdi íróeszközt, hogy elsírta magát, és egy kék könnycseppet ejtett a polcra.

Ettől a naptól kezdve boldogan nézte gazdáját, aki nap, mint nap a billentyűzet fölé hajolva írta a szívhez szóló novelláit, és történeteit.