Valamikor réges-régen a gyönyörűséges Bük hegység rengetegében egy hegy tetején állt egy kicsi vár. Még az ellenség is elkerülte, nem tartotta fontosnak, hogy megostromolja, és elfoglalja, mint a többi környékbeli várat. Csönd és nyugalom uralkodott az ódon kövek között.

Nem is laktak ott túl sokan. A vár gazdáján, az öreg várkapitányon kívül csak néhány ellustult várvédő katona ásítozott reggeltől estig és estétől reggelig. Unalmukban naphosszat csak aludtak, vagy kortyolgatták a borocskát, amit a környék jobbágyai hoztak nekik, hogy gigájuk ki ne száradjon. Ezért estefelé ahányan csak voltak a várban úgy berúgtak, hogy alig álltak meg a lábukon. Legtöbbjük ott, ahol volt eldőlt, mint egy zsák makk, és reggelig meg sem moccant.

Soha nem volt ebből baj, mert nem kellett tartaniuk az ellenségtől. Messze elkerülték a portyázó török hordák a várat. Kivéve egyszer, amikor tizenkét török ólálkodott az erdőben és véletlenül ráakadt a kicsi várra.

Kihaltnak tűnt. Semmi mozgás nem látszott benne. Hogyan is látszott volna, amikor a bent lévőek részegen feküdtek szanaszéjjel, ahol éppen ledöntötte őket az isteni nedű.

Éjszaka volt és törökök elhatározták, hogy belopóznak a várba. Minden vágyuk az volt, hogy kikémleljék, milyen kincsek rejtenek a falak.

Álruhát öltöttek és szegény vándorkereskedőknek öltöztek, akik bebocsátást kértek éjszakára a várba.

Sokáig dörömböltek a kapu vastag fa ajtaján, de senki nem sietett fogadásukra.

Végül a törökök bementek a várba, és a legnagyobb meglepetésükre, ott ahol az őrnek kellett volna strázsálni egy kecske hevert a kövön. Egyet mekegett, amint meglátta a jövevényeket.

A jövevények nem tudták mire vélni a dolgot. Amint beljebb mentek a várba, mindenhol kecskével találkoztak.

Azt majdnem elfelejtettem mondani az öreg várkapitánynak volt legalább száz kecskéje. Mivelhogy mindenki részegen fetrengett valahol, még a pásztor is, ezért az állatok szabadon kóborolhattak a vár területén. Ha akartak bemehetek még a vár urának a hálószobájába is.

A sok kecske láttán a vándorkereskedőnek öltözött török azt hitte, hogy ebben a várban a kecskék az urak. Furcsállták ezt a várvédő kompániát. Ilyennel még nem találkoztak. Rosszat sejtettek. Ők is tudták, hogy a kecske az ördög kedvenc állata. Nem jó vele ujjat húzni. Jobb lesz, ha most mindjárt kereket oldanak, és eltakarodnak a környékről.

Mentek is volna vissza, ahonnan jöttek, de olyan dolog történt, amire még csak álmukban sem mertek gondolni.

Amikor beléptek az ajtón véletlenül az egyikük becsapta az ósdi tákolmányt, amelynek a hatalmas zárszerkezete úgy bezáródott, hogy emberfia azt nem tudta kinyitni.

Hiába próbálkoztak vele. Az ajtó nem nyílt ki.

A nagy zajra egyre több kecske gyülekezett a kapunál. Azt hitték, hogy már reggel van, és mennek a közeli rétre legelni, mint mindig.

Jajgattak a törökök. Alához rimánkodtak segítségért, de az csak nem akarta megmenteni híveit. Nem mutatta meg nekik, hogyan tudnának kijutni a várból.

Futkostak a várban le – föl, és közben keservesen jajveszékeltek. A kecskék mindenhová követték őket. Akárhová mentek, állandóan a nyomukban voltak.

Biztosra vették, hogy a várban maga az ördög lakik kecskék képében.

Hiába fogadkoztak, ha kikerülnek innen élve, akkor meg sem állnak hazáig, de kérésüket senki nem hallgatta meg.

Lassan felkelt a Nap és sugarai bearanyozták a vidéket, és a vár népe ébredezni kezdett.

Meglepetve látták, hogy a vár egyik szegletében egy tucat török álruhába öltözve reszket. Körülöttük legalább száz kecske mekegett nem engedte őket elfutni.

– Nézzétek, – kiáltott fel a vár kapitánya – kecskéink törököket fogtak. Köszönet ezeknek az állatoknak, nem engedték ellenség kézre kerülni a várat. Javaslom, ezentúl legyen a neve Kecskevár, és királyának pedig kinevezem ezt az öreg bakot. Alattvalói legyenek a rabul ejtett törökök, akiknek életük végéig szolgálniuk kell ezeket a nemes állatokat.

Így történhetett meg, hogy ettől a naptól kezdve az itteni kecskéknek úri életük volt. A tizenkét alattvaló szünet nélkül leste kívánságukat. Ha az öreg kecskekirály friss füvet kívánt, akkor ahányan csak voltak mind egyszerre ugrottak, és futottak, hogy azonnal teljesítsék a kérését.

Ezen a vár népe kitűnően szórakozott, főleg akkor, ha a kupába finom bor is került.

Megkínálták vele a törököket is, akik eleinte szabadkoztak, nem akarták elfogadni az itókát. Féltek, hogy Allah megorrol miatta, amiért igazhitűként isznak a gyaurok borából. De amikor a várkapitány rájuk parancsolt, hogy emeljék fel poharukat a kecskekirály egészségére, úgy megijedtek, hogy ész nélkül mindjárt lehörpintettek egy – két kupa bort. Féltek, ha nemet mondanak, akkor a kecskékben lakozó ördög elviszi a lelküket.

Egy – két kupa borból három – négy, sőt több is lett. Végül annyira megkedvelték a közeli hegy nedűjét, hogy állandóan magasra emelgették a poharakat a kecskekirály egészségére.