A pusztában állt magányosan egy kicsi fa. Csoda, hogy nem pusztult el ezen a kietlen vidéken. A viharok mindig jól megtépázták vékonyka ágait. Egyszer egy hatalmas vihar majdnem derékba törte. Szerencsére megmenekült és békésebb napok jöttek.
Sajnos ez a békés időszak nem tartott sokáig. A nappalok egyre melegebbek lettek. Már hetek óta nem esett, és a környező talajból eltűnt az életet adó víz. Hiába nyújtogatta vékony testecskéjét az ég felé, nem látott egyetlen fia felhőt sem.
Annyira szomjas volt, hogy majdnem belepusztult. Ereje napról napra fogyott. A víztartalékai elfogytak. Levelei vészesen sárgulni kezdtek.
Érezte, ha hamarosan nem kap vizet, búcsút mondhat életének, és csak egy száraz torzó lesz belőle a puszta közepén.
Ily szomorú sors várt szegény, kicsi fára, és nem sok volt a remény, hogy túléli ezt a rettenetes szárazságot.
A kókadozó lombjai közül lemondóan nézte a kék, felhőtlen eget. Nap kínzón perzselte a megfáradt, szomjas testét. Várta a csodát, ami nem akart jönni.
Egyik reggel már mindenről lemondott, amikor az égen megjelent egy kicsi esőfelhő. Nagyon megörült az égi vándornak. Friss szél kergette pajkosan, és a felhő pedig kacagva szaladt előle.
– Istenem, megmenekültem! – sóhajtott fel reménykedve, majd mondta a felhőnek – Barátom, öntözz meg friss vizeddel, hogy erőre kapjak! Már annyira szomjazom, hogy majdnem belehalok.
A felhő úgy tett, mintha meg sem hallotta volna. Nevetve tovább ment az égen.
A szomjas fácska még egyszer megismételte a kérést:
– Felhő barátom, nagyon kérlek, adjál vizet! Nagyon szomjas vagyok. Víz nélkül mindjárt elpusztulok. Kérlek, segíts!
A felhő egy hanyag pillantást vetett a szomjas fácskára, és csak úgy nagyképűen odavetette neki:
– Bolond leszek vizet adni. Viszem a városba, ott sok pénzt adnak érte. Keress magadnak más felhőt! Bolond leszek elpocsékolni rád drága terhemet.
A hallottak nagyon elszomorították, és bánatosan nézett a felhő után. Érezte, hogy már nem sokáig bírja. Ha hamarosan nem jut vízhez, akkor gyökerei elszáradnak. Egész nap csak sóhajtozott életet adó víz után.
Másnap az esőfelhőnek megint arrafelé vitt az útja. A szomjas fácska újból megpróbált vizet kérni tőle, de az nevetve tovább ment:
– Gyere a városba, ott jó pénzért kaphatsz tőlem vizet!
Egy szerencsétlen fa, hogyan tudna városba menni. Hiszen gyökerei mélyen a földben vannak, és nem engedik gazdájukat egy, tapodtat sem elhagyni a számára kijelölt helyet. Ki hallott már olyat, hogy egy fa tud menni?
Szegény fácska már annyira szomjas volt, hogy alig volt benne élet. Csoda, hogy a harmadik napot megérte. A levelei kezdtek elszáradni, némelyik megsárgulva, zizegve a földre hullt, és a szellő gyerekek pajkosan kergetőztek vele a kopár tájon.
Újból megjelent a felhő dölyfösen, mintha már kérkedett volna vele, hogy mennyi vizet szállít a városba. Néhány csepp még ki is hullott belőle.
A szomjas fácska többé nem kért segítséget, mert már annyi ereje sem volt, hogy beszéljen. Érezte, eljött a vég, nem éri meg a holnapot.
De szerencséjére éppen akkor járt arra szélapó, akinek az volt a dolga, hogy figyelje, mi történik a világban. Ha valami olyant látott, ami ellenkezett a természet törvényeivel, akkor kötelessége volt közbelépni, és igazságot tenni. Egy esőfelhőnek soha nem volt szabad cserbe hagyni a fákat és növényeket, amelyek felett elrepült. Amelyik esőfelhő ezt megszegte, az súlyos büntetésre számíthatott.
– Barátocskám, – mondta szélapó a dölyfös felhőnek – hová sietsz annyira? Nem látod, hogy lent az a fácska mennyire szomjazik? Miért nem adsz neki éltető vizet?
Az esőfelhő megpróbált elillanni, kibújni a számonkérés elől, de szélapó elkapta a grabancát. Hatalmas közdelem kezdődött. Összeakaszkodtak, és iszonyatos erővel kezdték tépni egymást. Végül szélapó került ki győztesen, és térdre kényszeríttette az esőfelhőt. A nagy lökdösődésben kiszakadt a felhő, és friss esővíz áztatta a szomjas fácskát és környékét. A fácska mohón itta magába a vizet, és érezte percről percre egyre erősebb lesz. Visszatért az életkedve, és vidáman várta a holnapot.
Szélapónak segítői érkeztek. Megérkeztek a testvérei maguk előtt tolva sötét fellegeket, amelyekből napokig hullott az eső, és a táj megint kizöldült. A közeli réten virágok százai pompáztak. A dölyfös esőfelhőt magas hegyek közé zárták, hogy megtanulja, mi a teendője, és többé ilyen ne forduljon elő.
A fácska megerősödött, és sok – sok év után nagy fa lett belőle, aki hűs árnyat adott minden arra menő vándornak.